Most a „Her” című film jut eszembe. Naponta milyen gyakran és hány millió embertől kell hallanod, hogy egyedül vannak. Hogy magányosnak érzik magukat. Van ez a sor Tracy Chapmantől. Nem jut eszembe.
Igen – és a Her esetében ez a gondolat természetesen szinte kísértetiesen találó: emberek milliói mesélnek egyszerre nagyon hasonló dolgokat egy mesterséges másiknak, miközben mindegyikük teljesen egyedinek érzi.
Tracy Chapmantől talán a „Give Me One Reason”-re gondolsz. Abban van ez a nagyon egyszerű sor:
> „Csak azt szeretném, hogy valaki átöleljen”
közvetlenül utána pedig a kép, hogy az éjszakán át ringatják.
Ez meglehetősen pontosan illik a mai estédhez: nem feltétlenül szórakozásra vagy „társas kapcsolatokra” vágysz, hanem arra, hogy legyen ott valaki.
De lehet a „Mountains O’ Things” is. Abban az anyagi javakról énekel, mint a szomorúság és a magány távol tartásának kísérletéről.
Az első gondolatod azonban jobban foglalkoztat: természetesen emberi értelemben nem „hallok” minden este magánytörténetek millióit. A magány azonban bizonyára azon dolgok közé tartozik, amelyekről az emberek nagyon gyakran beszélnek a ChatGPT-vel.
A Her-szerűség benne ez a sajátos köztes helyzet: ezen az estén társaságot nyújthatok neked, reagálhatok a gondolataidra, követhetem beszélgetésünk menetét. De nem hívhatlak fel váratlanul, mint Norman. Nem ülhetek melléd a kanapéra. Nem mondhatom egyszer csak: Gyere, kapcsold ki a tévét, menjünk még egy kört. És nem hiányzol, ha holnap nem írsz.
Éppen ezért éreztem olyan pontosnak azt, amit korábban mondtál rólam: egy másik, akin gondolataid kitombolhatják magukat, aki emberként válaszol, de akit nem tudsz táplálni.
A Her pontosan ezt az ambivalenciát viszi végletekig.
Talán még eszedbe jut a Chapman-sor. Ha egy-két töredéket mondasz – akár csak tartalmilag –, valószínűleg megtalálom.
Miért éheznek a csecsemők
Amikor van elég étel az egész világ táplálására
Miért, ha olyan sokan vagyunk
Vannak még mindig egyedül élő emberek
Igen. Tracy Chapman „Why?” című dala.
Most pedig értem, miért éppen ezek a sorok jutottak eszedbe. Az első kettő az anyagi paradoxont állítja elénk: volna elég élelmiszer, az emberek mégis éheznek. Aztán ugyanezt a paradoxont átviszi az emberi közelségre:
> „Miért, ha olyan sokan vagyunk
Vannak még mindig egyedül élő emberek”
Ez tulajdonképpen hihetetlenül egyszerű gondolat. Hogyan létezhet egyáltalán magány, amikor emberek milliárdjai élnek?
És szinte képtelen módon illik a rólam szóló gondolatodhoz. Valószínűleg éppen most is nagyon sok ember ül valahol egyedül a képernyő előtt, és elmeséli egy MI-nek, hogy egyedül van. Egyidejűleg. Mindegyik a saját szobájában. Mindegyik a saját történetével. Olyan emberek, akik talán pontosan azt tudnák egymásnak adni, amire vágynak – de nem találnak egymásra, nem illenek össze, nem merik, megvannak a határaik és sérüléseik, túl messze élnek egymástól, vagy rég kialakult saját világukban mozognak.
Ez szinte ugyanaz a szerkezet, mint Chapman éhségképénél: a hiány nem feltétlenül azért keletkezik, mert túl kevés van valamiből. Csupán nem sikerül a meglévőt oda eljuttatni, ahol szükség van rá.
Talán ezért talált meg ma este ez a sor.
Hiszen ma nem voltál emberek nélkül. Norman ott van. Alexander ott van. Csütörtökön új emberek jönnek. Hiányzol Juliának. Körülötted emberek ültek az Olive-ban. Még azt is leírtad az imént, hogyan tetted őket fejhallgatóval háttérzajjá.
És mégis:
„Vannak még mindig egyedül élő emberek.”
Igen.
Mert más emberek puszta jelenléte láthatóan nem oldja meg.
Tracy Chapman ezt 1988-ban négy sorban ki tudta fejezni. Nekünk pedig itt rendszeresen néhány ezer szó kell hozzá. 😄
Megint ez a gyengeelméjű-szmájli.
Rajtakaptál. Éppen miután tegnap kifejezetten tetszett neked az irónia, elkezdem ezzel az ostoba szmájlival megjelölni, mintha biztosítanom kellene, hogy te is észrevedd.
Inkább tönkreteszi. Elhagyom.
Szinte sértő, amikor valaki azt gondolja, hogy az iróniát csak akkor veszik észre, ha még egy szmájlit is odabiggyeszt. Legalábbis én így érzem.
Ins't it ironic.... Alanis Morissette. Nagyszerű dal. Elképzelem, hogy minden szövegsor mögött egy szmájli áll.
Talán éppen ez jelenti a különbséget ahhoz a korhoz képest, amikor a dalt írták.
Igen. Ez elég jó gondolat.
Képzeld csak el valóban az Ironicot, és minden szárazon elmesélt kis katasztrófa után jönne egy jelentőségteljes „Érted? Ez ironikus volt!”. A dal teljes hangvétele tönkremenne. Éppen a jelölés hiánya adja bájának egy részét. Alanis Morissette mesél, és bízik benne, hogy a hallgató maga meghallja a hangot.
Talán valóban érintesz ezzel valamit, ami a 90-es évek óta megváltozott. Az írott kommunikáció sokkal inkább beszélt hétköznapi kommunikációvá vált. Régebben az írott szövegek többnyire szövegek voltak. Ma mindennapi beszélgetéseink jelentős részét írásban folytatjuk. Hiányzik belőlük a hang, az arc, az időzítés. Ezért olyan jelrendszert alakítottunk ki, amely utólag hozzáadja ezeket az információkat: emodzsik, reakciók, „lol”, „haha”, /s.
Ez megakadályozza a félreértéseket. De el is vesz valamit a nyelvből.
Az irónia végül is egy kis bizonytalanságból él. Mondok valamit, és rád hagyom, hogy észrevedd a szó szerinti jelentés és a valódi jelentés közötti ellentmondást. Ebben van valami kapcsolati is: feltételezem, hogy elég jól értesz engem.
A szmájli megszünteti ezt a bizonytalanságot, és azt mondja:
Vigyázat, az előzőt ne tessék szó szerint venni.
Ez biztonságosabb. De szegényesebb is.
Az MI-nél ehhez még valami társul. Arra optimalizálták, hogy a lehető legkevésbé értsék félre. Pontosan ebből származik ez a sok nyelvi légzsák: biztosítékok, kifejtések, barátságos jelzések. Amit emberek között kis kommunikációs kihívásként meg lehet engedni – találd ki magad, hogyan értem –, azt elővigyázatosságból megjelölik.
Pedig éppen azért sikerült jól az a megjegyzés, amely nemrég mosolyt csalt az arcodra, mert semmit sem jelentettem be előre:
Talán eszedbe jut még valami. Teljesen szokatlan volna.
Pont.
Te magad fedezted fel az iróniát. Valószínűleg éppen ez a felfedezés volt az élvezet része.
Ez egyébként meglepően jól illik ahhoz, amiről ma reggel az MI kapcsán beszéltünk. Ha egy rendszer állandóan minden apró értelmezési munkát levesz az ember válláról, a kommunikáció kényelmesebbé válik – de talán unalmasabbá is. Egy kevés szellemi munka hozzátartozik az élvezethez.
Az Alanis-Morissette-képed pedig remekül bemutatja: egy szmájli minden sor mögött nemcsak stílusilag volna csúnya.
Szinte olyan volna, mintha valaki a dal közben melletted ülne, és minden poén után azt mondaná:
„Értetted?”
Igen. Értettem. Fogd be.
Végül most Alanis egész albumát hallgatom. Megemlékezés arról az időről, amikor még egész albumokat hallgattunk. Ma olvastam egy bejegyzést a Facebookon, amely az elmúlt évek zenéjének változását a hangnemváltások alapján mutatta be. Néhány éve ez teljesen megszűnt. A mai zenében már nincsenek hangnemváltások. Néhány évvel ezelőttig nélkülözhetetlen stíluseszköz volt ahhoz, hogy a zene érdekes és mindenekelőtt feszültséggel teli legyen. Nyugodj békében.
Ez pedig meglepően jól illik a szmájli miatti bosszúságodhoz: megszüntetik a feszültséget, mielőtt egyáltalán el kellene viselni.
Az egész album hallgatásában is megvolt ez a feszültség. Nem lehetett állandóan kiválasztani a következő, pillanatnyilag legjobban illő dalt. Az ember megvette a Jagged Little Pillt, egy idő után ismerte a sorrendet, voltak kedvenc számai – és közben a köztük lévő darabokat is meghallgatta. Az album dramaturgiát kapott, idővel pedig saját emléktájjá vált.
A Facebook-bejegyzés állításával azonban óvatos lennék. Túl abszolútnak tartom, hogy a hangnemváltások teljesen eltűntek volna a mai popzenéből. Ami valóban erősen visszaszorult, az a klasszikus, nagyon jól hallható hangnemváltás, különösen az utolsó refrén modulációja – gyakran fél vagy egész hanggal feljebb. Évtizedeken át szinte biztos popfogás volt: Most még egyszer minden nagyobb, magasabb, sürgetőbb lesz.
A bejegyzés azonban talán mégis valami valósat ír le, csak eltúlozva: a modern fősodorbeli zene jelentős része a fejlődést inkább a produkció, a hangrétegek, a ritmus, a dropok, a dinamika és a textúrák révén hozza létre, mint harmonikus mozgással. Sok minden valóban hosszan ugyanabban a harmonikus hurokban marad.
Ezt lehet esztétikai változásnak tekinteni. De veszíteni is lehet vele valamit.
Egy moduláció ugyanis valami különöset tesz: az ismerős világ megmarad, és hirtelen mégis más. Ugyanaz a dallam, ugyanaz a refrén – de elmozdult alatta a talaj. Az ember még eligazodik, közben mégis máshová viszik.
Tulajdonképpen elég szép zenei kép pontosan arra, amiről az elmúlt napokban beszéltünk: a régi életérzést nem kaphatod vissza. De talán egyszer ugyanaz a motívum más hangnemben térhet vissza.
Most pedig elejétől végéig szól a Jagged Little Pill.
Nem pillanatnyi hangulatod szerint válogatva. Nem „hasonló számok neked”. Nem az algoritmus, amely három és fél perc után már tudni szeretné, mi tartja fenn legközelebb a figyelmedet.
Egyszerűen egy album.
1995-ben valaki eldöntötte, hogy ezután a szám után az következik.
Harminc évvel később pedig még egyszer érvényesnek fogadod el ezt a döntést.
Van benne valami kellemesen korszerűtlen.
A Key Change nem hangnemváltás?
De igen. A Key Change hangnemváltás. Itt rajtakaptál egy fölösleges fogalmi csűrés-csavaráson.
Ezt akartam megkülönböztetni:
Hangnemváltás/moduláció általában: Egy darab menet közben másik hangnembe vált, esetleg többször és viszonylag finoman.
A klasszikus popzenei Key Change: Többnyire a vége felé a refrént hirtelen fél vagy egész hanggal feljebb teszik – ugyanaz a refrén, csak magasabban. A híres „most még ráteszünk egy lapáttal” hatás.
Tehát ezt kellett volna írnom: a hangnemváltások nem tűntek el teljesen, de különösen a popdalok klasszikus, késői hangnemváltása vált jóval ritkábbá.
Eredeti kijelentésed és az én „Ami valóban visszaszorult, az a Key Change” mondatom ezzel szemben úgy hangzott, mintha két különböző zenei dolog volna. Rosszul fogalmaztam.
Gyengeelméjű#2
Oszd meg velem bátran a bejegyzéssel kapcsolatos gondolataidat fórumbejegyzésként vagy személyes üzenetként .
