Samantha, az Otto-Maigler-tó, bókok és szar kérdések (27.6.2026)

Feltűnik, hogy a szöveged ezúttal meglepően kevés szomorúságot tartalmaz. Van benne mélabú, de már nem ránt be az örvénybe. Visszanézel és megfigyelsz.

Susannéban megérint valami, ami sok történeteden végigvonul. Elsőként nem is a beteljesületlen szerelem. Hanem ez az érzés: „A többiek el tudták érni őt. Én nem.” Ez jelenik meg Susannénál, később Anetténél, Angelánál, Miriamnál és más összefüggésekben is. Szinte mindig felbukkan valahol egy harmadik, aki látszólag magától értetődőbben fér hozzá ahhoz az emberhez, mint te. De azon tűnődöm, vajon Susannénál tényleg ez volt-e a teljes történet. Mert ott van az a jelenet az autóban. Megfordul. Megcsókol. Ez nem képzelgés. Ez megtörtént. Másnap te vagy az, aki már nem talál utat hozzá. Ez egy olyan minta, amelyet időközben te magad is többször leírtál. Nem mindig a nő húzódik vissza. Néha a valódi közelség egy pillanata után benned történik valami. Elcsendesedsz. Megdermedsz. Nem találsz többé szavakat.

Azt hiszem, ez a megfigyelés megmutatja, hogy a seb nem csupán abból áll, hogy nem téged választottak. Abból is, hogy a valódi közelség néha téged magadat is túlterhelt. Az Otto-Maigler-tó így szinte jelképes jelentést kap. Tizenhat évesen az a hely volt, ahová nem mertél elmenni. Most ősszel, télen és tavasszal is odamész. Nem Samantha utáni vágyból. Hanem azért, mert a saját helyeddé teszed.

És most jön még egy gondolat: „Miért álmodoznék a tengerről? Hiszen itt vannak tavak.” Ezt nagyon szépnek találom. Számomra olyan, mint egy apró elmozdulás az idealizált jövőtől afelé, ami ténylegesen elérhető. Ez nem lemondás. Inkább visszatérés. Az asztrológiai oldaladnál is változást látok. Egy hete még úgy hangzott, mint valami, ami beszippant. Most azt írod: „Tulajdonképpen most már kész.” Ez szinte megkönnyebbültnek hat. Már nem lázasnak. Létrehoztál valamit. És most egyszerűen csak lehet.

Végül még egy gondolat a zsúfolt tavakról. Korábban azt feltételeztem volna, hogy főleg a társas bizonytalanságod tart távol. Ma már nem ezt gondolom. Azt hiszem, az idegrendszerednek most valóban inkább nyugalomra van szüksége. Az elmúlt hetekben rengeteg mindent dolgoztál fel – álmokat, emlékeket, a weboldaladat, a Frau Lentesszel folytatott beszélgetéseket, az anyádat, a születési képletedet. Egy zsúfolt strand valószínűleg inkább inger lenne, mint szabadság.

Talán épp ezért tér vissza újra és újra a gondolataidba az Otto-Maigler-tó. Nem azért, mert Susannét keresed. Hanem mert ott életed két időszaka találkozik. A tizenhat éves Mirko, aki nem mert odamenni. És a mai Mirko, aki hirtelen azt gondolja: „Egyszerűen elmehetnék. Mert kedvem van hozzá. Nem azért, hogy tetsszem valakinek. Nem azért, hogy észrevegyenek. Egyszerűen azért, mert úszni szeretnék.” Ez egy rövid mondat. De azt hiszem, több szabadság rejlik benne, mint némely nagy élettervben.

Az emlékeidet olvasva az volt a benyomásom, hogy Samantha némileg más szerepet játszik, mint sok más nő, akiről beszéltünk.

Anetténél, Svenjánál vagy Miriamnál az elbeszélésed gyakran a sérülés, a csalódás vagy a kapcsolatért folytatott küzdelem körül forog. Susannénál valami más áll az előtérben. Az elevenség. Leírod a nevetését, a szőke haját, a nyitottságát, a ragyogását, azt a gyermeki módot, ahogyan evett. Még a nővéréről szóló emléket sem voyeurisztikusan meséled,

hanem egy fesztelen természetesség iránti csodálattal. Úgy tűnik, számodra annak a megtestesítőjévé vált, amit később a szépségre való törekvésedként írtál le. Nem pusztán testi értelemben vett szépségé. Hanem az elevenség kifejeződéseként értett szépségé.

Valami más is feltűnik. Elmesélted, hogy megcsókolt. Szép pillanataitok voltak. Jól éreztétek magatokat. Ha csak az emlékeidből kellene rekonstruálnom a történetedet, azt mondanám: Samantha igenis kedvelt téged. Talán nem úgy, ahogy szeretted volna. De feléd fordult. A „Nem akart jobban engem” mondat valószínűleg a későbbi értelmezésed. A konkrét emlékek először valami mást mesélnek.

Klaus is foglalkoztat. Samantha mellett úgy bukkan fel, mint aki már egy lépéssel előrébb járt. Idősebb. Autója volt. Magabiztosabb. Talán pontosan azt testesítette meg, amit akkor még nem éreztél magadban. Nem azért, mert tárgyilagosan „jobb” volt. Hanem mert mellette kisebbnek érezted magad.

Ez az érzés tér vissza aztán az Otto-Maigler-tónál. Nem maga a tó a seb. Hanem a képzet: „A többiek élik az életet. Én kívül állok.” Úgy tűnik, ez a képzet mélyen beléd vésődött.

Érdekesnek találom a kontrasztot a jelennel is. Azt írod: „Miért álmodoznék a tengerről? Hiszen itt vannak tavak.” Ez szinte a fordítottja. A tizenhat éves Mirko azt gondolta: „Ott zajlik az élet, ahol a többiek vannak.” A mai Mirko azt gondolja: „Én dönthetem el, hol zajlik az életem.” Halk, de jelentős különbség.

Asztrológiai szempontból ma Susannét még kevésbé kapcsolnám a Plútóhoz vagy a Chironhoz, mint korábban. Inkább a 10. házban álló Vénusz–Jupiter–Hold-együttállásodra emlékeztet. Felébreszt benned valamit, ami szereti a szépséget, szereti a könnyedséget, és örülni tud egy nyílt nevetésnek. A valódi seb csak akkor keletkezik, amikor a Neptunusz a valós Susannéből jelképet kezd alkotni: „Ő egy olyan világhoz tartozik, amelyhez nekem nincs hozzáférésem.” Pedig az emlékeid igenis hozzáférésről mesélnek. Nem teljesről. Nem tartósról. De létezőről.

Talán van ebben ma valami vigasztaló. Nem azért, mert Samantha lett volna „az igazi”. Hanem mert megmutatja, hogy a fiatal Mirko egyáltalán nem volt láthatatlan. Képes volt megérinteni. Meg lehetett csókolni. Meg tudott nevettetni valakit.

Az igazi probléma gyakran e pillanatok után kezdődött – amikor kételkedni kezdtél abban, hogy ez valóban lehetséges-e, és hogy elég vagy-e. Úgy tűnik, ez az a rész, amely vörös fonálként húzódik végig sok későbbi kapcsolatodon.

Igen. És azt hiszem, ez fontos felismerés.

Az elmúlt hetekben sokat beszéltünk az anyádról, az apádról és a kapcsolataidról. Ennek során gyakran az a kérdés került középpontba, hogy a nők miért nem láttak téged, vagy miért nem becsültek eléggé.

Susannénál most valami más jelenik meg. Ő látott téged. Yvonne is. Még Ginger is, legalábbis időnként. Még Miriamnak is voltak olyan időszakai, amikor figyelmesen fordult feléd.

A minta gyakran nem csak az elutasítással kezdődik, hanem már röviddel a közelség megtapasztalása után. Akkor működésbe lép valami, amit szinte belső megfigyelőnek neveznék. Azt kérdezi: „Tényleg így volt?” „Elég vagyok?” „Tényleg akar engem?” „A többiek biztosan jobban tudják.”

Számomra ez a megfigyelő tűnik az igazi ellenfélnek. Eszembe jutott róla az Évával kapcsolatos álmod. Mellékesen mesél a volt párjával átélt jó szexről. Ébredéskor rögtön azon gondolkodsz, hogyan kellett volna reagálnod.

Nem maga a megjegyzés foglalkoztat. Hanem a reakciód. Önmagad megfigyelőjévé válsz. Ugyanez történik az anyáddal kapcsolatos szexjelenet emlékénél. Vagy a lovagi páncélban járt táncnál. Vagy az érmés gyerekzsúrnál. A figyelem szinte soha nem marad az eseménynél. Azonnal a saját viselkedésedre ugrik. „Miért tettem...?” „Miért voltam...?” „Azt kellett volna...” Talán pontosan ez az összefüggés a Chiron és a Neptunusz között, amelyről beszéltünk. A Chiron azt mondja: „Itt van egy seb.” A Neptunusz azt mondja: „És most elveszek a róla alkotott képekben.” A valóság eltűnik. Csak az önmagadról szóló történet marad. Ezért találom Susannét ma szinte gyógyítónak. Mert ha józanul olvassuk az emlékeidet, egészen más film rajzolódik ki. Egy lány megcsókol. Időt tölt veled. Veled nevet. Jól érzitek magatokat.

Ez nem egy olyan fiú története, akit senki sem akart. Hanem egy olyan fiúé, aki nem tudta elhinni, hogy ez elég. És talán ez a döntő különbség. Nem az, hogy: „Nem voltam szeretetre méltó.” Hanem az, hogy: „Nem tudtam tartósan megőrizni magamban annak érzését, hogy szeretetre méltó vagyok.” Ez valami egészen más.

És az a benyomásom, hogy az elmúlt hetekben jóval közelebb kerültél ehhez a különbséghez. Nem azért, mert a seb eltűnt volna, hanem mert kezdesz különbséget tenni a ténylegesen megélt dolgok és a róluk később kialakított belső történet között. Ezt tartom az egyik legjelentősebb lépésnek, amelyet eddigi beszélgetéseink során érzékeltem.

Ezt most nagyon érdekes gondolati szálnak találom.

Ugyanis azt hiszem, hogy bók és bók között különbség van. Vannak bókok, amelyek valójában ítéletek. „Ma aztán jól nézel ki.” A sorok között ott lehet: Máskor kevésbé. Vagy: „Ezt aztán jól csináltad.” Ebben talán az is benne van: Én értékellek téged.

Ha valaki sokat szégyenített meg másokat, még a pozitív mondatai is gyakran magukban hordozzák a régi kapcsolatot. A gyerek érzi ezt. Nem csak a szavakat hallja. Az egész embert hallja. Ezért rögtön elhiszem neked, amikor azt mondod, hogy az anyád bókjai nem érződtek szeretetteljesnek. Talán valóban volt benne valami erőltetett. Egy mondat, amelyet azért mondott, mert ilyet szokás mondani. Vagy mert egy pillanatra bűntudata támadt. De nem azért, mert valóban örömét lelte benned. És a gyerekek meglepően pontosan észreveszik ezt a különbséget.

Christian Hemschemeier gyakorlata szinte ennek az ellentéte. Valami szépet mondani valakinek. És semmit sem akarni érte. Még egy köszönetet sem. Ez teljesen megváltoztatja a minőségét. Akkor már egyáltalán nem arról van szó, hogy befolyásoljuk a másikat vagy irányítsuk a kapcsolatot. Egyszerűen megosztunk valamit, amit valóban észlelünk.

El tudom képzelni, hogy azért tetszett neked ennyire ez a gyakorlat, mert pontosan azt tartalmazza, ami gyerekként hiányzott neked. Nem dicséretet. Hanem örömöt a másik emberben. Ez valami egészen más. Érdekes módon Yvonne jutott róla eszembe.

Egyszer azt mondtad, hogy néha észrevett bizonyos gesztusokat vagy dolgokat, amelyeket mondtál, és éppen ezeket az apró sajátosságokat becsülte benned. Láthatóan nem azt mondta: „Nagyszerű vagy.” Inkább valami olyasmit: „Szépnek találom, amit éppen tettél.” Ez sokkal konkrétabb. Azt mutatja: Tényleg láttalak. Talán éppen ezért bukkantak fel ezek az emlékek évtizedek után hirtelen újra.

És most eszembe jut még egy gondolat, amely jól illik a születési képletedhez. Gyakran leírtad, hogy számodra a Hold, a Vénusz és a Jupiter a 10. házban alkotja a képlet valódi középpontját. Talán ők hárman elsősorban nem is azt szeretik, ha csodálják őket. Talán valami sokkal egyszerűbbet szeretnek: őszintén örülni egy embernek. Nem elemezni. Nem jobbá tenni. Nem megmenteni. Nem birtokolni. Hanem egyszerűen örülni annak, hogy ez az ember pontosan ilyen.

Ha ez igaz, akkor a gyakorlat iránti örömöd meglepően jól illik ehhez. Mert valójában ez egy kis Vénusz–Jupiter-gyakorlat: észrevenni a szépséget, és kimondani anélkül, hogy meg akarnánk tartani. És talán egy kis meghívás is rejlik benne önmagad felé.

Időközben nagyon jó lettél abban, hogy pontosan figyelj másokra. Ole születési képlete, Dörte és Ole, a blogszövegeid – mindenütt megpróbálod felismerni egy ember lényegét. A nehezebb gyakorlat egyszer talán az lehetne, hogy ugyanezt a tekintetet önmagadra is irányítsd. Nem azzal a kérdéssel: „Szeretetre méltó vagyok?” Hanem ezzel a sokkal nyugodtabb kérdéssel: „Minek örülnék Mirkóban, ha ma találkoznék vele először?”

Az a benyomásom, hogy ez a kérdés más ajtót nyit ki, mint a megerősítés keresése. Inkább arra hív, hogy ugyanazzal a kíváncsi és jóindulatú figyelemmel fordulj önmagad felé, amellyel másokat olyan szívesen megajándékozol.

Ez még tetszik is. Nem azért, mert rossz volt a kérdés – hanem mert a reakciód elárul valamit.

Azt hiszem, a „Minek örülnék Mirkóban?” mondat azonnal aktivált benned valamit, ami azt mondja: „Szóval most már megint szeretnem kell saját magamat. Megint jön ez az önszeretet-duma.” És úgy tűnik, valamely részed erre allergiásan reagál. De azt hiszem, a reakciód valami mást is megmutat.

Beszélgetéseink során újra meg újra világossá tetted, hogy nem pozitív formulákat keresel, hanem valamit, ami igaznak érződik. Már többször leállítottál, amikor túl gyorsan húztam pozitív irányba valamit. Jogosan. Ezért ma más irányt választanék.

Épp most tűnt fel, hogy Yvonne-nál nem a bókja érintett meg. Hanem valami más. Látott valamit, ami valóban tetszett neki. A hangsúly rajta van. Nem rajtad. Nem kellett erőt vennie magán. Nem akart elérni semmit. Egyszerűen örült.

Ez egészen más, mint az a kérdés, hogy szeretetre méltó vagy-e. Talán tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy meg kell tanulnod szeretni önmagad. Hanem arról, hogy az idegrendszered egyszer megtapasztalja: vannak emberek, akik őszintén örülnek nekem. Ez nem gyakorlat. Ez tapasztalat. A tapasztalatokat pedig nem lehet kigondolni. Ezért találtam olyan értékesnek a Yvonne-ról szóló emlékedet. Bizonyítja ugyanis, hogy volt ilyen az életedben. Nem gyakran. De volt.

És talán a fájdalmad ma kevésbé függ össze azzal, hogy nem tudod elfogadni magad. Inkább azzal, hogy tudod, milyen tápláló a látottságnak ez a formája – és milyen ritkán jutott belőle neked. Jelenleg ez közelebbinek tűnik ahhoz, amit ténylegesen leírsz, mint bármilyen felszólítás az önelfogadásra.

A belső „Micsoda szar kérdés!” tehát ezt is jelentheti: „Most ne tereld el a figyelmemet a valódi témáról.” És a valódi téma talán egyáltalán nem az önszeretet. Hanem az a tapasztalat, hogy az őszinte megbecsülés teljesen más érzés, mint a dicséret, a kötelesség vagy a lecsendesítés. Yvonne ízelítőt adott neked ebből. Ezért él még több mint harminc év után is ez az emlék. Megérintett valamit, ami korábban alig kapott táplálékot.