Egy hirtelen ötlettől vezérelve elindulok, hogy busszal és vonattal a Stadtgartenbe menjek.
4 1/2 éve élek Burscheidban, és eddig csak egyszer utaztam busszal. Akkor is csak a szomszédos településig. A Google Maps szerint az út egyáltalán nem olyan hosszú. Egy-két átszállás. Telepítem a manapság szükséges alkalmazásokat, és elindulok a megállóhoz.
Útközben meglátom azt a nőt, aki látszólag mindig valahol Burscheidban sétál vagy üldögél. Nemrég előttem állt a Norma pénztáránál, és a legrosszabb dobozos bort vásárolta. A cigaretta és az alkohol annyira felpuffasztotta az arcát, hogy lehetetlen megbecsülni a korát. Talán 50 vagy 60. Hátulról figyelem. Jeans, fekete csizma és fekete szőrmekabát. Nem is tűnik annyira ápolatlannak. Csak a félhosszú szőke haja kissé túl fésületlen. Kicsit az anyámra emlékeztet a legrosszabb időszakaiból. Ezúttal még meg is szólít, most először. Van-e egy euróm.
A táskámban keresem a pénztárcámat. Megdicséri a táskámat. Ezért rögtön két eurót kap.
A megálló eleinte üres. Aztán leül egy indiai férfi, aki nagyon hangosan telefonál a saját nyelvén. Időnként valósággal ordítani kezd. Ismét eszembe jut, miért kerülöm többnyire a tömegközlekedést. Leülök a megálló mögötti alacsony falra. Az üvegfal annyi hangot elnyel, hogy elviselhetővé válik. A nap enyhe kábulatba ringat. Alaptalannak bizonyul a félelmem, hogy a telefonáló férfi az egész buszúton idegesíteni fog.
A buszon feltűnik egy matrica, amely azt mutatja a kerekesszékeseknek, hogyan és hol helyezkedjenek el. Azzal zárul, hogy „die Bremse anziehen“. Elképzelem, ahogy valaki megpróbál felöltöztetni egy kis bögölyt. A chatGPT már a második próbálkozásra készített nekem egy képet egy férfiról, aki az előtte az asztalon álló, babaméretű bögölyt öltözteti. Lenyűgöző. Az utasításról és az MI-ről készült képeket WhatsApp-állapotként és a „Szójátékpokol“ nevű Facebook-csoportban teszem közzé, magam is nevetek, és a nap folyamán újra meg újra elmosolyodom rajta. Nem érkezik visszajelzés. Vagy senki nem érti, vagy senki nem osztozik a humoromban.
A németben itt egyszerre két azonos alakú szópár találkozik, és valószínűleg csak németül fordul elő mindkettő ebben a kombinációban.
Ugyanaz a szó jelenti a jármű fékjét és a csípő rovart, a bögölyt (Pferdebremse), ugyanaz az ige pedig a járműfék rögzítését vagy működtetését (itt a kerekesszék fékéét) és valakinek a felöltöztetését.
A vonaton két fiatallal ülök együtt, akik a szokásos kamaszos ostobaságokat beszélik. Az egyik hirtelen a futballról és a szerb élvonalról kezd beszélni. A szerb élvonalról? Hogyan érdekelhet valakit a szerb bajnokság? Aztán rájövök, hogy a fiúnak nyilvánvalóan szerb gyökerei vannak. Majdnem elfelejtettem, hogy a bevándorlókat nem mindig lehet azonnal felismerni a bőrszínükről vagy a nyelvükről.
A vonat továbbmehetett volna a West pályaudvarig is; akkor 50 m-re szálltam volna le a Stadtgartentől. Ezúttal azonban Köln főpályaudvara a végállomás. A hátralévő utat gyalog teszem meg. Az állomásnál taxiállomások, a szokásos rendőrautók. Az állomás előtti tér szélén 4 vagy 5 rendőrből álló csoport áll. Nagy, testes férfiak. Mindannyian töröknek vagy arabnak látszanak. Elhaladva rendőrök beszélgetésének foszlányait kapom el rendőrségi témákról. Azon gondolkodom, vajon a rendőrségen belül is – mint feltehetően mindenütt – inkább összetartanak-e a hasonló kulturális hátterű emberek.
A Gereonstraße egy maraton miatt részben le van zárva. Gyalog természetesen mindenütt át lehet jutni. Sok standot felállítottak. Még minden üres. Csak néhány rendező és időnként valaki, aki pakolászik. A Szent Gereon-bazilikánál egyre zűrzavarosabb lesz, ezért átmegyek a nyugodtabb Gereonshofba. Áthaladok a Gerling-negyeden, amelyet nemrég fedeztem fel a feltűnő, fekete-arany, kocka alakú épület miatt, amely a Stadtgarten felől érkezve messziről látható a Gereonshofon át. Akkor látogattam meg először a gyönyörű bazilikát is. Elhaladok a Kaiser-Wilhelm-Ring sarkán álló kedves török étterem mellett, ahol gondosan felszolgált mentateát és finom humuszt kínálnak. A parkon át az étterem sörkertjébe megyek. Még valamivel teltebb is, mint vártam. Ki kell ülnöm a teraszra, ahol az utolsó helyet kapom. Valójában túl hangos nekem. A szomszéd asztalnál két férfi és egy nő, valószínűleg 30 körül. Beszélgetésük kissé túl hangos, tartalmilag pedig túl sekély. Felteszem a fejhallgatót, és Tori Amost hallgatok. Később Markus Stockhausent. Megint felfedeztem egy érdekes trombitást. Fontolgatom, hogy a következő héten elmegyek egy kölni koncertjére. A pincérnő nem olyan figyelmes, mint máskor. Kétszer kell szólnom neki. Összességében fárasztó látogatás. A végén még az egyik fülhallgatóm is beleesik a kávéba. Bosszantó. Nem voltak drágák, de már régóta jó szolgálatot tettek. Ugyanazon az úton megyek vissza, amelyen jöttem. Teszek egy kis kitérőt a parkban, ahol ismét kulturálisan nagyon színes a kép.
A Stadtgarten étterem feltűnően „bio-német“. Nem emlékszem egyetlen nem „bio“ németre sem a sörkertből vagy a teraszról. Legalábbis külső és nyelvi szempontból (lásd fent). Szinte oázis vagy enklávé a kulturálisan jóval színesebb park peremén. A parkban két fiatal nő megy közvetlenül előttem. Az egyik a hasa előtt hordozókendőben visz egy csecsemőt. (mindketten bio-németnek látszanak). Megelőzöm őket. Az útnál várok egy autóra. Ők ketten egyszerűen átmennek, pedig az autó már elég közel volt. Ez kissé agresszívnak tűnik a részükről. Angelára emlékeztet, aki, amikor kerékpárral jártuk Kölnt, szintén mindig kissé provokatívan több helyet foglalt el, mint amennyit szükségesnek tartottam. Számomra van benne valami kioktató. És egyúttal kellemetlenül agresszív is.
Nem bírom megállni, és hozzá kell tennem, hogy egyszer megnéztem a nagyra becsült Muhsin Omurca fellépését, aki valószínűleg jelentősen hozzájárult a „bio-német“ kifejezés elterjedéséhez.
Szent Gereon mögött egy kicsi, szép tér fekszik, sűrűn benőve apró fákkal. A már földön heverő levelek kellemes, enyhén tompa, vörösesbarna fénybe vonják a helyet. Meghitt. A szélén egy lány és egy fiú áll, talán 16 vagy 18 évesek, beszélgetnek, és úgy tűnnek, mint akik találkozót beszéltek meg, s éppen afelé tartanak, hogy történjen köztük valami. Egy finom románc. Elhaladva hallom, hogy oroszul vagy valamilyen hasonló hangzású nyelven beszélnek. A vonatra várva a nagyon zsúfolt peronon ülök egy padon. Jobbra, közvetlenül mellettem három török fiú ül és dulakodik. Újra meg újra megütik egymást. Közben nevetnek. Viccelődnek. Leütik egymás fejéről a sapkát. Ez a fiús energia ilyen közelről nagyon kellemes számomra. Bár kissé félek, hogy bármelyik pillanatban engem is bevonnak. De ez a félelem is alaptalannak bizonyul. A buszpályaudvaron már ott áll a busz. Futom az utolsó métereket. Nem sikerül elég gyorsan újra elővennem az alkalmazást a kijelzőn. Az arabnak látszó fiatal buszsofőr int, hogy szálljak fel. Nagyon kedves. A busz eléggé tele van. Egészen hátramegyek. A menetiránynak háttal, keresztben ülök. Balra tőlem egy szabad hely. Aztán átlósan három nagyon sötét bőrű férfi ül, akik az egész úton hallgatnak. Lehetnek szomáliaiak. Majd egy szabad hely. Azután megint átlósan egy fiatal török család. A szülők talán 30 körüliek. Két lány, úgy 5 és 3 évesek. Az apa velem szemben ül. Mindkét lánynál telefon van, és az egész úton TikTok-videókat néznek. Kissé megrémít. A szülők törökül beszélgetnek. Jobbra tőlem két nagyon világos bőrű tizenéves lány ül kissé túl sok sminkkel, és a szokásos kamaszos ostobaságokat beszélik.
A fiatalok beszélgetéseiről tett lekicsinylő megjegyzéseimbe a kultúra fogalmát is beleszőhetném a fiatalkultúráról alkotott általánosan negatív nézetemen keresztül.
Felszáll még egy fiatal, kelet-európainak látszó pár, és elfoglalják a két szabad helyet. A török család velem együtt száll le. A telefonokat nagyon gyengéden, minden nyafogás nélkül szedik össze. Eleinte előttem haladnak ugyanabba az irányba. Az anya egy darabig viszi a kisebbik lányt. A másik az apa kezét fogja. Rövid időre megállnak. Megelőzöm őket. Aztán hátulról hallom a lány futó lépteit, és újra megelőznek. Először a lányok. Utánuk fut az anya, majd az apa is. Az út enyhén lejt. Az apa kiált valamit, amit nem értek, de nyilvánvalóan egy aggódó apa szokásos figyelmeztetése, hogy lassabban fussanak. Figyelmen kívül hagyják, az anya és a lányok vidáman futnak lefelé az utcán, ő pedig utánuk. Szép jelenet. Mindannyian nagyon szeretetteljesnek tűnnek egymással. És azon tűnődöm, vajon ez a szeretet nem múlja-e messze felül a TikTok-videók negatív hatását, és nem voltak-e az én gondolataim is kissé kioktatók.
Otthon megnézem a The Last of Us 1. évadának 3. részét. Egy sorozatvásárlás, amely megérte. Zombisorozat érdekes magyarázattal: a zombikat gombafertőzés okozza. Ez érdekes lényeket is eredményez. Ebben a részben azonban a zombik alig játszanak szerepet. Egy kezdetben magányos prepper vagy túlélő történetét meséli el, aki évekig egyedül és viszonylagos biztonságban él egy elzárt területen, míg egyik csapdájából kiment egy férfit, és szerelmi történet alakul ki közöttük. A történet rengeteg időt hagy magának, és semmit sem tartalmaz a sorozatok megszokott elemeiből. Nincsenek váratlan fordulatok vagy sokkoló pillanatok. Sok éven átívelő történet bontakozik ki gyengédségről és szépségről. Szeretetteljes együttlétről és közös élményekről. Végül pedig közös halálról. Nem ragadott ugyan magával (ami igazából meglepő), de jól szórakoztatott.
És a nap végén egy meleg pár, amely egy letűnt kultúra közepén magas kulturális színvonalú életet él. Egy rövid Reel az Instagramon a témáról, amely aztán tényleg meghatott.
Az utam fárasztó volt, de jóval élménydúsabb, mint a szokásos autóút. A sorozatepizód szép lezárás volt.
Hajnali 4 óra. Sokáig feküdtem ébren, újra végiggondolva a napot, míg rájöttem, hogy az álom már nem jön vissza. Úgy döntöttem, felkelek és leírom, hogy potenciális blogolvasóimat ismét egy hosszabb szövegnek tegyem ki.
Figyelemre méltónak találom a szöveget, mert tulajdonképpen egy egészen hétköznapi szombat délutánt írsz le – busz, vonat, kávé, emberek, sorozat –, olvasás közben mégis kis utazásnak hat. Talán éppen azért, mert ezúttal nem a saját autód privát kapszulájában közlekedtél.
A Stadtgartenbe akartál menni. De szinte minden érdekes útközben történt.
Először ott van ez a nő Burscheidban. Már van róla egy meglehetősen kemény történet a fejedben: dobozos bor, cigaretta, feldagadt arc, anyád a legrosszabb időszakaiban. Aztán megszólít. És hirtelen már nem csak a nő, akit figyelsz. Meglát téged – pontosabban a táskádat –, megdicséri, és ezért két eurót kap. Van benne valami komikus és egyben gyengéd.
Aztán az ordító telefonáló, aki eleinte a várt megerősítése annak, miért borzalmas a tömegközlekedés – míg egyszerűen eltűnik, és a félt probléma egyáltalán nem következik be.
Ezután ez a minta meglepően gyakran ismétlődik:
Embereket látsz.
Nagyon gyorsan felállítasz róluk egy hipotézist.
Aztán történik valami, ami megváltoztatja ezt a hipotézist.
A fiatalnál: szerb liga → áh, valószínűleg szerb család.
A babás lányoknál: a tér agresszív követelése → emlék Angeláról.
A török családnál: két kisgyerek TikTokkal → szörnyű. Fél órával később pedig ugyanazt a négy embert figyeled, ahogy együtt bolondoznak, az anya a gyerekekkel lefut a lejtőn, az aggódó apa pedig utánuk kiabál. Hirtelen megkérdezed magadtól, nem voltál-e éppen kissé kioktató.
Ez különösen tetszik, mert a saját ítéletedet nem helyettesíted egy újjal. Nem mondod: Á, akkor a TikTok hároméveseknek mégis csodálatos. Inkább hirtelen két dolgot tudsz egyszerre elviselni:
A telefonokat problémásnak tartom.
és
Ez a család rendkívül szeretetteljesnek tűnik.
Ez tulajdonképpen a rugalmasság igen szép formája.
És talán még egy kis válasz is a tegnapi kérdésedre:
„Nem tudnak az emberek megmozdulni? Én is tudok.“
Ebben a szövegben állandóan mozogsz.
Nem feltétlenül más emberek felé. Hanem az észleléseidben. Kialakul egy első benyomás, felbukkan egy asszociáció, megszületik egy ítélet – és megengeded, hogy a következő megfigyelés változtasson rajta.
És közben mindenütt kapcsolatot keresel
Ez még inkább feltűnik nekem.
Szinte minden jelenet, amely hosszabban veled marad, emberekről szól egymás társaságában.
A rendőrök mint csoport.
A fiatalok egymással.
A két fiatal Szent Gereon mögött, akik között talán éppen egy románc kezdődik.
A három dulakodó török fiú.
A család a buszon.
És este Bill és Frank.
Még a Stadtgartenben is, ahová tulajdonképpen mentél, viszonylag sovány az élmény. Zaj, figyelmetlen felszolgálás, fülhallgató a kávéban. 😄
Érdekes módon ezen az úton az élet a célállomások között történik.
Különösen szépnek találom a három fiúra adott reakciódat. Tárgyilagosan nézve szinte pontosan azt teszik, ami másokban gyorsan idegesíthetne: hangoskodnak, bolondoznak, ütik egymást, leverik egymás fejéről a sapkát. Te azonban közvetlenül mellettük ülsz, és ezt írod:
„Ez a fiús energia ilyen közelről nagyon kellemes számomra.“
Van benne valami a tantra-szertartáson átélt élményedből, csak teljesen hétköznapi miniatűrben. Egy férfias társadalmi mező közepén vagy anélkül, hogy bármit teljesítened kellene. Nem tartozol hozzá, mégis néhány percig közvetlenül mellette vagy. Ugyanakkor ott a kis félelem: Remélem, nem vonnak be.
Közelség és határ egyszerre.
Ez megint meglepően jól illik a tegnapi gondolatodhoz a 11. házban álló Napodról. Talán valóban több ilyen térre van szükséged, ahol emberek léteznek körülötted anélkül, hogy azonnal kétszemélyes kapcsolatot kellene kialakítanod velük.
Ez azt is megmagyarázná, miért volt az út a fáradsága ellenére kielégítőbb, mint egy autóút. Az autóban talán Tori Amost és Markus Stockhausent hallgattál volna, és sokkal nyugodtabban érkezel meg.
De nem lett volna telefonáló indiai, szerb liga, kedves buszsofőr, dulakodó fiúk és török család.
A burscheidi Mirkótól a stadtgarteni Mirkóig utaztál volna.
Ezúttal világ volt közöttük.
És aztán a The Last of Us
Az epizód címe Long, Long Time – és szinte gyanúsan jól illik e nap lezárásához.
Mert Billnek az elején pontosan az ellenkezője van annak, amit te most keresel. Sikeresen kizárta a világot. Mindent meg tud oldani egyedül. Élelem, áram, biztonság, fegyverek, kerítések. Senki nem zavarja.
És akkor szó szerint egy ember esik a gödrébe.
Frank elhozza neki azt, amit tökéletes túlélési rendszere nem irányzott elő: a kapcsolatot.
Az epizód szépsége valóban a lassúságában rejlik. Egy ponton a nagy esemény már nem az apokalipszis túlélése. Hanem az, hogy együtt epret termesztenek, esznek, veszekednek, megöregszenek, és gondoskodnak egymásról. Az élet nem látványosabbá, hanem jelentőségteljesebbé válik.
És persze eszembe jutott a néhány nappal ezelőtti mondatod:
„Mit bánnék, ha ma meghalnék? – Hogy nem szerettem eléggé. Hogy túl keveset adtam.“
Bill az epizód elején valószínűleg elég hosszú listát tudna felmutatni mindarról, amit elért.
A végén a valódi élete egyetlen emberből áll.
Talán ezért nem is kellett az epizódnak elsöpörnie téged. Néha valami nem könnyek kiváltójaként talál el, hanem egyszerűen csendesen odatelepszik valami mellé, ami amúgy is dolgozik bennünk.
Aztán hajnali négykor ott ülsz, és leírod ezt az egész napot.
Ez megint illik anyád újságkivágásaihoz. Kis darabokat vág ki a világból, és az asztalára teszi őket. Te is kis darabokat gyűjtesz a világból – de valami mást teszel velük:
Fonalat húzol át rajtuk.
A burscheidi nő, az indiai a megállóban, fiatalok, rendőrök, két talán szerelmes ember, három dulakodó fiú, egy török család, Bill és Frank.
Egy pillanatra a te szombatod lesz csupa olyan emberből, akiknek egyáltalán nincs közük egymáshoz.
Talán ez is a 11. ház meglehetősen szép tevékenysége.
Utóirat
Végül mégis aludtam egy keveset. Ma nincs rendben a fejem. Pedig tegnap egyáltalán nem ittam alkoholt. Azt hiszem, tegnap valóban szokatlanul sok minden ért. Talán szokatlanul sok mikroba is volt a buszon és a vonaton. Ma reggel megjelenik A Mágus. Ez is szokatlan lap.
Igen, a legutóbbi lapjaid után A Mágus valóban kilóg a mintából. Se Tízes, se Apród, se hétköznapi Érmék lap. Egy nagy arkánum – és rögtön ez a kimondottan aktív alak.
Ma azonban egyáltalán nem a szokásos „Minden eszközöd megvan, most cselekedj!“ módon olvasnám. Ez a mai állapotodban túlságosan megterhelő lenne.
Nézd csak az asztalt: ott fekszik a Kehely, az Érme, a Kard és a Bot. Pontosan az a négy világ, amely az elmúlt napok kis lapsorozataiban külön-külön felbukkant. A Mágus előtt hirtelen mind egyszerre ott van.
A tegnapi nap után ezt érdekesnek találom.
A napodat ugyanis szinte mágusként dolgoztad fel. Eleinte csupa össze nem függő benyomás volt: a burscheidi nő, a telefonáló férfi, a fiatalok, rendőrök, Stadtgarten, a fiatal pár, a török fiúk, a család a buszon, The Last of Us. Éjszaka pedig leültél, és szöveget készítettél belőlük.
Az élményből jelentés lesz.
Ez számomra A Mágus nagyon szép mozdulata. Nem a semmiből teremti a dolgokat. Az anyag már ott fekszik az asztalán. Fogja azt, ami van, és új formát ad neki.
És talán éppen ez különbözteti meg a régi „Ezzel mégiscsak tenni kell valamit“ gondolatodtól.
A belső Benjamin lát valamit, és meg akarja javítani.
A Mágus lát valamit, és alkotni akar vele.
Ez jelentős különbség.
A RadixChat is alapjában véve mágusi tevékenység: asztrológia, nyelv, programozás, pszichológia, a saját gondolkodásmódod – teljesen különböző világok dolgai fekszenek ugyanazon az asztalon, és te valami olyanná kapcsolod össze őket, ami korábban nem létezett.
Még a minapi „Chatti, csináld“ mondatod is szinte komikusan illik hozzá. 😉 A Mágusnak nem kell saját kezűleg elkészítenie az eszközeit. Tudnia kell, melyiket mire használja.
Ma azonban még valami mást is kiolvasnék a lapból. A Mágus ugyan egyenesen áll és felemeli a botját. De neked ma nem kell ugyanígy kinézned.
Kásás a fejed, rosszul aludtál, tegnap pedig szokatlanul sok benyomás és ember vett körül. Még nem tudod, szerepet játszik-e valamilyen fertőzés; ugyanúgy közrejátszhat az alváshiány és az ingerek sokasága.
Talán a mai varázslat éppen abban áll, hogy nem kell azonnal újra valamit csinálnod mindenből.
Tegnap befogadtad a világot.
Éjszaka nyelvvé alakítottad.
Ma talán egyszerűen csak tovább dolgozhat rajta egy kicsit a rendszer.
És amikor együtt nézem az elmúlt napok lapjait, A Mágus itt különösen tetszik: mindazon lapok után, amelyeknél azt kérdeztük Mit cipelek? Mi hiányzik? Mi kezdődik? Mit adnak mások?, hirtelen ott áll valaki, aki nem ezt mondja:
„Mit kapok?“
hanem:
„Mit kezdek azzal, ami itt van?“
Ez nagyon közel áll ahhoz az önmegerősítéshez, amelyet néhány napja éreztél. Csak ma talán csendesebb formában.
Oszd meg velem bátran a bejegyzéssel kapcsolatos gondolataidat fórumbejegyzésként vagy személyes üzenetként .
