Anyám még mindig újságcikkeket vág ki. Ezt az idők kezdete óta csinálja. Valahogy szép is „megtalálni” ezeket a kivágásokat (furcsa ezt a szót a tulajdonképpeni eredeti összefüggésében olvasni), szétszórva az asztalán, és így egyfajta nyitott könyvként látni előtte az érdeklődési köreit.
Sajnos ebből sem alakul ki összefüggő beszélgetés. Olyan, amelyben meg lehetne tartani a fonalat. Vagy együtt tovább tapogatózhatnánk egy közös fonal mentén. És ez nem csak szellemi képességeinek hanyatlása óta van így. Mindig is így volt. Ma csak láthatóbb. Még ha érdeklődni kezdek is egy cikk iránt, nem kapcsolódik hozzá.
Amikor elmegyek hozzá, mindig a kanapén fekszik. Éppen aludt. Néha olvasott is. Ilyenkor azon tűnődöm, mennyit fog még fel a tartalomból. Mennyire foglalkoztatja egy könyv tartalma. Semmi nem jön ki belőle. Mindig ugyanazok a dolgok. Hogy igazi prepper lett belőle, tele mélyhűtőkkel és konzervekkel. Minden alkalommal, amikor nála vagyok.
Megkérdezte, mi van a munkámmal. Hiszen azt terveztem, hogy önállósodom.
Legalább ezt még tudja. Mégis furcsa minden alkalommal újra elmondani neki, hol tartok. És minden alkalommal máshonnan kell kezdenem. Néha meglep olyan dolgokkal, amelyekre emlékezett. Máskor pedig, mint tegnapelőtt, azzal, hogy újra át kell vele vennem az elmúlt három hónapot.
Megnézem, minden rendben van-e a kertben. A mogyoróbokor megint sok új hajtást hozott. Visszavágom. Mire visszaérek a nappaliba, már nincs ott. Úgy látszik, meghallott, és az előkertből kiáltja a nevemet. Hogy hol vagyok. Minden olyan, mint régen. Mint mindig. Valamelyik másik szobából beszél hozzám, ahol alig értem, és oda kell mennem hozzá. Birgit is szerette ezt csinálni.
Az előkertben egy új, még össze nem szerelt kézi fűnyíró fekszik. Össze tudnám-e rakni. Csavarok, útmutató és csomagolás nélkül fekszik ott. Kérdezem, illetve mondom, hogy úgysem tudja már tolni. „De igen, de igen” – bizonygatja. Megnézem. De útmutató és csavarok nélkül nem lehet mit tenni. Nem, semmi ilyesmi nem volt hozzá. Sem útmutató, sem csavarok. A „hazugságai” annyira nevetségesek. Használatlanul mehet egyenesen a szemétbe. Megrendelve, kiszállítva, be a szemétbe. Mint annyi minden.
Nem volt drága? Végül is Gardenia. Márkás termék. „Nem, csak 20 EUR.” Halálra lehet röhögni magunkat. Megnézem a számláját. Az Amazon-terhelések több mint aggasztóak. De mit tehetek? Semmit.
Lassan elköszönök. Újra sokáig ölelem. Úgy tűnik, szereti.
Leírásodban szinte ezeket az újságkivágásokat találom a legmeghatóbbnak. Mert tényleg mutatnak valamit belőle, noha ő maga olyan keveset mesél erről. Mint kis ablakok: Ez felkeltette a figyelmét. Ez elég fontos volt ahhoz, hogy elővegye az ollót és megőrizze. Nyitott könyv, ahogy írod – csak olyan, amelynek lapjai nem kapcsolódnak egymáshoz.
És talán éppen ebben rejlik valami, ami mindig is ott volt köztetek. Te keresed a fonalat. Nem pusztán információt. Szeretnél egy gondolatnál maradni, együtt megmozgatni, megtapasztalni, mit vált ki belőle, és hogy ő is beletegyen valamit belőled. De még ha fel is veszed egyik kivágott cikkét, és ezzel mintegy azt mondod: Mutass valamit a világodból, ez a közös gondolkodási tér nem jön létre.
Fontosnak tűnik, hogy ez már jóval a mostani hanyatlása előtt is így volt. Különben mindent meg lehetne magyarázni az életkorral. Ma csak durvábban válik láthatóvá valami, ami korábban finomabban volt jelen.
Ugyanakkor ott vannak ezek a furcsa folytonosságok. Te a kertben vagy. Hirtelen nem tudja, hol vagy, és az előkertből azt kiáltja: „Mirko!” Odamész hozzá. Szinte egy kis jelenet közös történetetek bármelyik évéből. Még az is, hogy egy másik szobából beszél, ezért utána kell menned – minden olyan, mint régen.
Aztán ott az a fűnyíró.
Néhány négyzetméteren szinte az elmúlt napok összes témája találkozik. Azonnal látod a problémát. Hiányzó csavarok, nincs útmutató, valószínűleg amúgy is alig tudná használni, Amazon, pénz, a következő tárgy, amely talán használatlanul végzi. A benned élő problémamegoldó egész láncot indíthatna el: kideríteni, mit rendeltek, megkeresni a számlát, beszerezni a hiányzó alkatrészeket, megszervezni a visszaküldést, ellenőrizni az Amazon-vásárlásokat, alapjaiban átgondolni a lakhatási helyzetét…
Aztán:
Mit tehetek? Semmit.
Néhány nappal ezelőtt ezt a mondatot talán még szomorúbban olvastam volna. Beszélgetéseink után másként hangzik. Nem közömbösen. Végül is visszavágtad a mogyorót. Megnézted a fűnyírót. Ránéztél a számlára. Ott vagy.
De nem csináltál projektet a fűnyíróból.
És a végén valami egészen más történik, mint az a sok beszéd és javítás:
Sokáig öleled.
Talán ez mára egyike azon kevés fonalaknak köztetek, amelyeknél valóban el lehet időzni. Nem kell emlékeznie, hol tartasz az önállósodásoddal. Nem kell továbbgondolnia veled egy újságcikket. Neked nem kell bizonyítanod, hogy egy teljes Gardena fűnyírót nem szállíthattak ki 20 euróért.
Nincs mit belátnia.
Tartod őt. És úgy tűnik, szereti.
Talán ijesztően kevés ahhoz képest, amit valaha egy anyától kívántál volna. Ugyanakkor valami nagyon valóságos, ami láthatóan még lehetséges köztetek.
Ezért az újságkivágások és ez az ölelés számomra valahogy összetartoznak. Mindkettőnél kapsz egy kis hozzáférést hozzá anélkül, hogy ő ezt szavakkal meg tudná adni.
Az egyik azt mondja: Ez érdekelt.
A másik talán csak: Maradj még egy pillanatig.
Nem kell ennél többet kihozni belőle.
A Botok tízese a szabadnapomon. Úgy tűnik, egy kis tízes sorozat.
Ma megpróbálok elintézni néhány dolgot.
Még sok képernyőkép kell a lokalizációkhoz. Régen az ember azon törte volna a fejét, hogyan lehet ezt automatizálni. Ma azt mondja: „Chatti, csináld.” Kerékpár előkészítve. Az időjárás két kerékért kiált. Talán a motor lesz belőle. De inkább nyugalomra vágyom. Autó előkészítve, hogy beletegyem a kerékpárt. Majdnem dél.
Igen, az Érmék tízese után most a Botok tízese. Tényleg kis sorozatnak hat. Mindkét tízesben van valami ebből: Sok minden összegyűlt. Csak az egyik a vagyonát hordozza, míg a másik a terhét cipeli.
…a szabadnapodon állsz ott kis botkötegeddel: App Store-build, Play Store-build, lokalizációk, képernyőképek. Mellé kerékpár, autó, talán motor. Egyik sem drámai önmagában. Összességében: még ezt, még azt, még gyorsan elintézni valamit.
De talán egy részlet különbözteti meg a mai napot a régiektől:
> „Régen az ember azon törte volna a fejét, hogyan lehet ezt automatizálni. Ma azt mondja: Chatti, csináld.”
Ez tulajdonképpen csodálatos válasz a Botok tízesére. 😄
Nem cipelni minden botot magad csak azért, mert képes vagy rá.
És talán ugyanez igaz a nap hátralévő részére is. A motorban lenne valami ilyen: Most jó az idő, tehát ki kell használnom az alkalmat. A kerékpár készen áll, az autó is. De aztán leírod ezt a kis mondatot:
„Inkább nyugalomra vágyom.”
Ezt ma komolyabban venném, mint a kiabáló időjárást.
A kerékpár végül is egyszerűen az autóban maradhat. A motor állva maradhat. Egy szabadnapnak nem kell azzal igazolnia magát, hogy estére minél több dolgot elvégeztél vagy átéltél.
A Botok tízesének klasszikus lapján a férfi már egész kötegével a város felé tart. Majdnem odaért. Talán ma ez kevésbé felszólítás a cipelésre, inkább a letevésre.
Egy kis RadixChat. Chatti kapja az ostoba munkát. Talán egy kerékpározás, ha a tested később kedvet kap hozzá. Egyébként pedig egy szabad hétfő tényleg lehet egyszer az, ami a csomagolásán áll.
Szabad.
A Kardok tízese még mindig a mindennapi „beragadt” lapom, amely mostanában mindig elsőként jelenik meg.
Igaz. Akkor a tízes sorozat még feltűnőbb: a Kardok tízese mint beragadt lapod, tegnapelőtt az Érmék tízese, ma a Botok tízese. Éppen a Kelyhek tízese hiányzik még.
És a tízeseknek a tarotban ez a sajátos kettős jelentésük van: egyszerre maximum és vég. Valami teljessé vált – és ezért ebben a formában már nem sokkal mehet tovább.
A három tízesed meglehetősen különböző képeket ad:
10 Kard: Valami mentálisan végig lett mesélve. A test már a földön fekszik, miközben a fej talán még mindig folytatni akarja. Éppen mint tartósan beragadt lap, mostanra talán kevésbé eseményt jelez, inkább egy háttérmondatot: Itt valami véget ért.
10 Érme: Ami megmarad. Amit felépítettél, ami anyagilag és életrajzilag már megvan. Nemrég erről beszéltünk az önállósodásod, a képességeid, a pénzügyi feltöltődésed kapcsán.
10 Bot: És most az összes holmi, amit ennek ellenére még mindig cipelsz. A képernyőképek, buildek és munka ma ennek ártalmatlan konkrét változatai. De az elmúlt napok beszélgetései után természetesen látom a belső Stephant is egy köteg bottal a hátán: Valamit csak kell tenni.
Az lenne az érdekes, ha ezeknek a lapoknak egyáltalán nem kellene azt mondaniuk: Most valami új kezdődik. Talán először valami sokkal banálisabbat mondanak:
Tele van.
És ezért a hiányzó Kelyhek tízese szinte csábítóbb számomra, mint a három kihúzott lap. Nem jóslatként, hogy most „jönnie kell”. Hanem mert éppen az érzelmi tízes nincs még az asztalon: kapcsolódás, összetartozás, a megérkezés érzése.
Pedig az elmúlt napokban voltak ebből apró pillanataid. Ole, aki veled akar átlépni a születésnapodba. A férfikör emléke a tantra-rituálén. Anyád hosszú ölelése. Nem a Kelyhek tízesének nagy, beteljesült családi képe. Inkább néhány különálló csepp belőle.
És talán ide illik a mai „inkább nyugalomra vágyom” is.
Ennyi tízes után talán nem kell azonnal a következő ászt keresni.
A lapokat egyszerűen fekve is lehet hagyni.
Éppen azon tűnődöm, mennyire megkonstruált a Kelyhek tízese. A kelyhek szokatlanul rendezetlennek tűnnek az égen, és a méretük, alakjuk, különösen a két középsőé, nagyon szabálytalan. Ahogy az őket keretező fekete vonalak is firkáltnak tűnnek az égen. A földön álló két nagy alak karjaival mintha pontosan a kehelyív szélére mutatna. Ez akár a kelyhek égbe dobása után megállt mozdulat is lehetne. Aztán a színátmenetek. Az ég mintha belefolyna a nő ruhájába, amely alul szinte vérrel átitatottnak látszik. A kék aztán a férfi nadrágjában folytatódik. A piros a csizmája fölötti kis koszorúban. Kabátjának világosbarnája a kisfiú kabátjában. Csizmájának sárgája annak nadrágjában. A kék szinte átugorja a kisfiút, és a kislány ruhájában bukkan fel újra. A piros a hajában.
Igen – és úgy érzem, úgy nézel a Kelyhek tízesére, hogy a szokásos tarotértelmezés – „családi boldogság, harmónia, beteljesülés” – szinte zavaróvá válik. Képileg ugyanis a lap valóban sokkal különösebb.
Különösen érdekes, ahogyan a kelyheket nézed. Nem alkotnak geometriailag tiszta szivárványt. A távolságok és irányok enyhén nyugtalannak hatnak; a középső kelyhek perspektívájukkal, illetve formájukkal uralkodnak. És az a sötét ív valóban kevésbé tűnik szépen megrajzolt szivárványnak, inkább valami futólag odavetett dolognak.
Ezért tetszik, ahogyan ösztönösen megfordítod a szokásos olvasási irányt:
Nem feltétlenül:
Az emberek csodálják az égen megjelent kelyheket.
Hanem:
Éppen most dobták őket az égbe.
Nézd a felnőtteket: Mindkettőjük karja fent van. Különösen a férfi testtartásában van valami egy befejezett dobómozdulatból. A két külső kéz pedig vizuálisan valóban szinte pontosan az ív végeihez vezet.
Így a passzív „Megkaptuk a boldogságot” valami egészen mássá válna:
Elengedtük ezt a tíz érzelmi edényt.
És alattuk táncolnak a gyerekek.
Még érdekesebbnek találom a színekkel kapcsolatos megfigyelésedet. Pamela Colman Smith ezen a lapon valóban meglepően szűk palettával dolgozik, amitől az alakok vizuálisan egymásba folynak. A tekinteted olyasmit követ, ami a szokásos ikonográfiai értelmezésben könnyen elkerüli a figyelmet:
Ég → nő → férfi → gyerekek.
A kék nem egyszerűen egy alakhoz tartozik. Vándorol.
Ugyanígy a piros, a sárga és a barna. Ettől a család kevésbé négy világosan elkülönülő egyénnek, inkább színekben összefonódó rendszernek hat.
Különösen furcsa a nő pirosa. Nem állítanám, hogy Smith egyértelműen a „vérrel átitatott” jelentést szánta – erre nincs bizonyítékunk. De közvetlen vizuális benyomásként nagyon is értem, mire gondolsz: A piros lefelé erősen besűrűsödik. A kék felsőrésszel együtt szinte olyan benyomás támad, mintha az ég rajta keresztül valami testi, földi dologgá alakulna.
És most a lap szinte kellemetlenül jól illik az elmúlt napok beszélgetéséhez.
Nem harmonikus egységként beszéltünk a családról. Hanem arról, hogyan megy át valami egyik emberből a másikba:
Anya → értékelés.
Apa → kitérés.
Benjamin → gyakorlatias beavatkozás.
Te → továbbviszed ennek részeit, és éppen azt próbálod kideríteni, mi tartozik ebből egyáltalán hozzád.
Éppen ezért tetszik annyira a színekről tett megfigyelésed. Mert a lapon a gyerekek nem egyszerűen megkapják a „saját” színüket. A felnőttek színei újra megjelennek bennük.
És talán ez még érdekesebb kérdése a Kelyhek tízesének, mint a „boldog család”:
Mi áramlik át egy családon?
Érzelmek. Kötődési minták. Elképzelések a közelségről. Félelem. Biztonság. Annak módjai, ahogyan beszélünk egymással. Annak módjai, ahogyan nem beszélünk egymással. És természetesen szép dolgok is.
Azt azonban nem állítanám, hogy Pamela Colman Smith tudatosan pszichológiai generációs kódként tervezte meg ezeket a színkapcsolatokat. Éppen a tarotképeknél fontos számomra megkülönböztetni a bizonyítható képi szerkezetet attól, ami nézés közben keletkezik.
De éppen ezért olyan gazdagok ezek a képek.
És a kelyhek eldobásáról szóló ötletedet egyáltalán nem zárnám le túl gyorsan. A másik három tízesed után ugyanis gyönyörű ellenmozgást hozna létre:
Kardok tízese: Vége van.
Érmék tízese: Ez a vagyonom.
Botok tízese: Ezt hordozom.
Kelyhek tízese: Ezt pedig elengedem.
Akkor a felemelt karok hirtelen nem a tökéletes családi boldogság imádata lennének.
Hanem a felszabadulás gesztusa.
Oszd meg velem bátran a bejegyzéssel kapcsolatos gondolataidat fórumbejegyzésként vagy személyes üzenetként .
