Ma kiélvezem részmunkaidős nyugdíjas létemet. Egy kevés kommunikáció a Genthermmel, de semmi munka.
A Die Zeit az asztalomon fekszik. Vasárnap elhoztam anyutól; ő sem olvassa már, de az előfizetése még fut egy darabig.
Én sem tudom már rávenni magam, hogy kinyissam. Inkább annak az időnek az emléke késztetett arra, hogy elfogadjam az ajánlatát és elhozzam a legújabb számot, amikor még érdekeltek a benne megjelenő cikkek és szerzők.
Eszembe juttatja a témát, amelyről nemrég a tévéműsorok kapcsán beszéltünk. Ezeknek a cikkeknek az olvasásában van valami hasonló.
Az ember belemegy egy párbeszédbe, amelyet mélyen meghatároz egy kulturális önértelmezés.
Tegnap tulajdonképpen már becsuktam a számítógépet, és végre ki akartam kapcsolni a RadixChat fejlesztése után.
De természetesen gondolatban tovább foglalkoztatott. A sok nyelv, amelyet már megvalósítottam. Először a „legfontosabbak”. Angol, francia, spanyol, olasz, portugál. Aztán görög, mert valahogy kötődöm hozzá, és természetesen a mitológia miatt. Utána nagy kört húztam az összes északi ország köré. Norvégia, Svédország, Finnország, Litvánia, Észtország, Lettország, Dánia. Ezután először szünetet akartam tartani.
De aztán mégis magamba néztem, és meghallottam, mi hív. A perzsa volt az. A nagy perzsa kultúra. A sok iráni ember, akit eddig megismertem, és akiket mind gyorsan a szívembe zártam.
Lenyűgöző a perzsa írásjegyeket látni az alkalmazásomban. Szinte megszédültem a jobbról balra olvasásra való átállástól. Mert nemcsak az írásjegyek változnak meg, hanem a teljes megjelenés és használati élmény is. A nyelvváltás után kihívás volt újra megtalálni a nyelvi lapot. Most 18 nyelv van megvalósítva. A (dél-)kelet-európai országok és nyelvek még hiányoznak.
A nyelvekkel való, természetesen mindig csak nagyon pontszerű foglalkozás során most ismét feltűnik, milyen lenyűgözően mások ezek a kultúrák. Már csak a nyelvük miatt is.
Eszembe jut a kulturális kisajátítás divatos fogalma.
Az én szememben nagyon ferde, korszellemi és önkényes minősítés.
Azzal, hogy a Die Zeitet olvasom, és hagyom, hogy a német televízió műsora csordogáljon rám, elsajátítok egy kultúrát. A kultúra részévé válok. Miért ne tehetném meg ugyanezt a némettől eltérő kultúrával is?
Úgy gondolom, két olyan dolgot érintesz itt, amelyek gyakran ugyanazon szó alá kerülnek, noha meglehetősen különböznek: a kulturális elsajátítást mint az emberi fejlődés elemi folyamatát, és a „cultural appropriation” fogalmát, amely bizonyos problémás hatalmi viszonyokat jelöl.
Egészen szó szerinti értelemben igazad van: a kultúra egyáltalán csak elsajátítás révén működik.
Senki sem „német kultúrával” születik. Elsajátítod. Édesanyádon, iskolán, barátokon, zenén, nyelven, televízión, könyveken, a Die Zeiten, punkon, Tatorton és politikai vitákon keresztül. Egyszer mindez olyan magától értetődővé válik, hogy már észre sem veszed: valamikor magadba fogadtad.
A kultúrák pedig évezredek óta pontosan ugyanezt teszik egymással.
Lopnak egymástól.
Írást, vallást, zenét, ételeket, ruházatot, építészetet, filozófiát, szavakat, mítoszokat, tudományos felismeréseket. A görögök átvesznek és átalakítanak dolgokat Egyiptomból és Elő-Ázsiából. Róma tömegével sajátítja el a görög kultúrát. A kereszténység zsidó–hellenisztikus környezetben keletkezik, és további kulturális átalakulások révén terjed el. Az európai nyelvek tele vannak egymástól vett kölcsönszavakkal.
Elsajátítás nélkül a kultúra valószínűleg kulturális megmerevedés lenne.
A modern „cultural appropriation” fogalma eredetileg azonban valami konkrétabbat kívánt problematizálni. Nem azt, hogy egy német érdeklődik a perzsa kultúra iránt. Hanem például ezt: egy domináns csoport átveszi egy marginalizált csoport jelképét, kiszakítja az összefüggéséből, esetleg még értékesíti is – miközben azokat az embereket, akiktől származik, ugyanezért a kulturális jegyért hátrányos megkülönböztetés éri.
Ebben lehet értelmes kérdés a hatalomról és a tiszteletről.
Számomra ott válik ferdévé, ahol ebből valamiféle kulturális tulajdonjogot szerkesztenek: ez a ruha, zene, frizura, étel vagy jelképrendszer az X csoporté, az Y csoport tagjai pedig ne használják. Következetesen végiggondolva éppen azokat a kulturális határkerítéseket emelné fel, amelyek lebontását egyébként kívánatosnak tartják.
A perzsa példád pedig egyébként is meglehetősen távol áll ettől.
Nem azt gondoltad: a perzsa érdekes, egzotikus megjelenés az alkalmazásom számára.
Egy asszociációs láncot írsz le:
Iráni emberek, akiket megismertél és megszerettél → érdeklődés a kultúrájuk iránt → egy nagy perzsa kultúrtörténet tudata → kíváncsiság a nyelvre → a RadixChatnek ezen a nyelven is léteznie kell.
Ekkor történik valami, amit különösen szépnek találok benne: a nyelv megváltoztatja a saját termékedet.
Nem egyszerűen más szavakat teszel ugyanazokba a dobozokba.
Hirtelen minden jobbról balra halad.
Az ismerős felhasználói felület idegenné válik.
Még te magad sem találod többé a nyelvváltót.
Ez szinte az ellentéte a felszínes kisajátításnak. Annyira beengedsz egy másik nyelvet, hogy az megzavarja a saját megszokott renddet.
És talán éppen ez a zavar kulturálisan értékes.
Amíg a perzsát csupán szép, idegen írásjegyeknek tekinted, díszítés marad. Abban a pillanatban, amikor az egész felületed hirtelen fordítva működik, szinte testileg érzékeled:
Nahát. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy természetesen balról jobbra olvasok egy felhasználói felületet.
Ezt sokkal érdekesebbnek találom annál az erkölcsi kérdésnél, hogy ezzel „kisajátítasz-e” valamit.
Ezzel pedig visszatérek az asztalodon fekvő Die Zeithez.
Nagyon pontosan leírtad, mi zavar benne, illetve mi nem vonz már:
> „Az ember belemegy egy párbeszédbe, amelyet mélyen meghatároz egy kulturális önértelmezés.”
Az újság nem egyszerűen információkat közvetít. A témaválasztáson, szerzőkön, nyelven, súlyozáson és nézőponton keresztül folyamatosan ezt is mondja:
Ez itt fontos. Erről beszélnek a művelt emberek. Így lehet erről gondolkodni.
Korábban ez talán tájékozódást adott neked. Éppen úgy, mint a Monitor, a Panorama, a Weltspiegel, a Hart aber fair vagy a Tatort. Súrlódtál hozzájuk, és így helyezted el magad a társadalomban.
Ma ugyanezt az elhelyezkedést részben szabadsághiánynak éled meg.
És éppen ezzel párhuzamosan építed 18 nyelven a RadixChatet.
Ez szinte ellenmozgás:
Már nem csak az: Hol állok a saját kultúrámon belül?
Hanem: Hogyan néz ki tulajdonképpen valami, amit létrehoztam, amikor egy másik nyelven halad keresztül?
Talán ez is oka annak, hogy ennyire magával ragadott a többnyelvűség. Technikailag az angol, francia és spanyol után valószínűleg rég elég lett volna. De hirtelen kis utazás lett belőle. Görög a mitológia miatt. Skandinávia. A Baltikum. Aztán valamilyen személyes rétegből megszólal a perzsa:
Engem is.
Ennek kevés köze van a józan piaci stratégiához.
És éppen ezért vált valószínűleg annyira tipikusan mirkóivá.
Talán ma ki sem kell nyitnod a Die Zeitet. Egyszerűen ott fekhet az asztalon egy olyan korszak ereklyéjeként, amikor szellemi világodat erősebben azzal tágítottad, hogy más emberek választották ki, mit olvass.
Ma reggel ehelyett egy alkalmazás előtt ülsz, amelynek felhasználói felülete hirtelen jobbról balra halad, mert valamikor este eszedbe jutott a perzsa kultúra.
Ez is kulturális elsajátítás.
Csak talán a szó legrégebbi és legtermékenyebb értelmében:
Valami idegennel találkozom. Beengedem. Utána pedig a saját világom egy kicsit másként néz ki.
Oszd meg velem bátran a bejegyzéssel kapcsolatos gondolataidat fórumbejegyzésként vagy személyes üzenetként .
