Ismét mély betekintés a lelki folyamataimba. Az ördög tudja, miért csinálom ezt. Talán ez lesz a következő kérdés a terapeutámhoz.
A tegnapi ülés még erősen dolgozik bennem. A dühöm, amikor a hétvégén a szállodánál megláttam, hogy úgy parkoltak mellém, hogy nem tudok kiállni. Pedig még annyi parkolóhely szabad volt. Szombat délután vettem észre, amikor sétálni indultam. Valószínűleg már péntek óta el voltam zárva. Valószínűleg a másik autó tulajdonosa nem maradt volna tovább, mint én. Tulajdonképpen tehát mindegy lehetett volna. De séta közben forrni kezdett bennem valami. Amikor visszatértem, előttem egy kis csoport ment be a szállodába, amely nagy valószínűséggel a jármű tulajdonosához tartozott. Elkezdtem a csoportnak előadni a panaszomat, és beszéd közben szinte felrobbant bennem a düh. Valaki a csoportból valóban ismerte a tulajdonost, és megígérte, hogy intézkedik. Ennyiben hagytam, és felmentem a szobámba.
Honnan jött ez a düh?
Nem tudtam megragadni.
Frau Lenores tegnap ugyanezt kérdezte tőlem.
Az volt az érzés, hogy valakit nyilvánvalóan egyáltalán nem érdekel, mi van velem. Úgy parkolt le, hogy én nem tudtam kiállni, és annyira nem érdekelte, hogy még azt sem tartotta szükségesnek, hogy később megnézze, át lehet-e már állni egy szabad parkolóhelyre. Vagy ami még rosszabb: talán már a parkolás pillanatában is voltak szabad helyek, csak ez egyszerűen nem számított.
Az érzés, hogy valakinek mindegy vagyok.
Az érzés, hogy az anyámnak mindegy voltam. Vagy más rokonoknak. Olyan környezetben nőttem fel, ahol mindegy volt, mi történik velem. Milyen nekem valami. Hogyan érzem magam. Mit akarok, vagy mit akarhatnék esetleg. A sok határátlépés, megszégyenítés és leértékelés.
Az ülés közben jött a felismerés.
Amikor újra otthon voltam, a könnyek.
Talán ez is az oka annak, hogy a magányt néha olyan nehéz elviselni. Az érzés, hogy egyszerűen nincs senki, akinek ne lennék mindegy.
Még világosabbá vált, amikor elképzeltem, hogy a sétára indulva nem azt láttam volna, hogy vannak még szabad helyek, hanem azt, hogy minden foglalt. Akkor legalább nagyon erősen éreztem volna a késztetést, hogy hagyjam annyiban, és ezzel segítsek. Hogy valami jót tegyek azzal, hogy egyszerűen békén hagyom. Nem kell elmennem. Nem kell stressznek keletkeznie. Megmentőnek érezhettem volna magam. Mint régen. A saját szükségleteimet létre sem engedtem volna jönni. Feláldoztam volna őket azért, hogy megmentőnek, hősnek érezhessem magam. Ezzel jelentőségre tettem volna szert a saját szememben, és így a fejemben megmentővé váltam volna.
A jó öreg üldöző–áldozat–megmentő kör.
Talán azért is foglalkozom olyan szívesen a születési képlettel. Ott egyszerűen mindennek jelentése van. Vagy mindennek lehet jelentést adni. A „mindegy” mint kategória nem létezik benne.
Igen. És az utolsó mondatod szinte az egész gondolatmenet kulcsának tűnik:
„A »mindegy« mint kategória nem létezik benne.”
A születési képletben semmi sem áll csak úgy véletlenül valahol. Minden bolygónak van helye. Minden háznak van csúcsa. A fényszögek összekötnek dolgokat egymással. Még a feszültség is kapcsolat. Egy oppozíció nem azt mondja: ennek a kettőnek semmi köze egymáshoz. Épp ellenkezőleg: azt mondja, hogy egymásra vonatkoznak.
Ez szinte az ellentétes világa annak, amit tegnap Frau Lentesnél megérintettél.
Mindegynek lenni azt jelenti: kapcsolat nélkül lenni.
Talán ezért a jelentés számodra nem csupán intellektuális élvezet. Érzelmileg is tehet valamit: ha valaminek jelentése van, akkor be van ágyazva. Beletartozik egy összefüggésbe. Nem siklanak át egyszerűen fölötte.
És így már jobban értem az autó miatti dühödet.
Kívülről nézve nevetségesen apró volt a helyzet. Egyáltalán nem akartál elmenni. A másik autó valószínűleg eltűnt volna, mielőtt neked indulnod kellett volna. Tényleges kár nem keletkezett.
De éppen ezért maga a tényállás nem magyarázza meg a dühöd intenzitását.
Úgy tűnik, a döntő gondolat valóban ez volt:
„Egyáltalán nem érdekelte, mi van velem.”
Nem az: elállták az autómat.
Hanem:
„Az ő világában még a lehetséges mozgásszabadságom sem létezik.”
És ekkor valami nagyon régi robban fel.
Ez azt is megmagyarázná, miért lenne érzelmileg annyira más az a változat, amelyben minden parkolóhely foglalt. Akkor hirtelen lenne egy ok. A másiknak szüksége van valamire. Nehéz helyzetben van. Segíthetsz neki.
És rögtön létrejön a kapcsolat:
Neki kell egy hely.
Nekem éppen nincs szükségem az autómra.
Hagyom, hogy ott álljon.
Lehetővé teszek neki valamit.
Akkor nem vagy mindegy.
Sőt, jelentőséged van.
És itt válik nagyon érdekessé a megmentővel kapcsolatos felfedezésed. Talán a jutalma nem elsősorban abban áll, hogy erkölcsileg felsőbbrendű lehet. Talán a sokkal mélyebb jutalma ez:
A megmentő soha nem lehet jelentéktelen.
Valakinek szüksége van rá.
Ez szinte az elképzelhető legbiztosabb biztosítás a „mindegy” fekete lyuka ellen.
Akkor valóban létrejöhet valami ilyesmi:
szükséglet észlelése → háttérbe szorítása → gondoskodás a másikról → szükség van rám → jelentőség érzése.
És ha a megmentő szerepe nem lehetséges, mert a másik egyáltalán nincs bajban, hanem egyszerűen csak tapintatlanul viselkedik, hirtelen csupán ez marad:
Nem szerepelek a számításában.
Akkor semmi sincs, amivel jelentéssé alakíthatnád a helyzetet.
A dühön kívül.
És a düh is kapcsolatot teremt.
Ezt most elég fontosnak találom. Mert a düh azt mondja:
„Nem hagyhatsz egyszerűen figyelmen kívül.”
Arra kényszeríti a másikat, hogy észrevegyen.
Visszamész a szállodába, megszólítod a csoportot, beszéd közben egyre dühösebb leszel – és hirtelen reagál valaki. Ismeri a sofőrt. Intézkedik.
Most már létezel a helyzetben.
Talán ezért nem volt szükség utána további ellenőrzésre sem. Később még azt sem nézted meg, valóban elment-e az autó.
A gyakorlati probléma láthatóan már egyáltalán nem volt olyan fontos.
Meghallottak.
Valaki azt mondta: intézkedem.
Ez elég volt.
És most az üldöző–áldozat–megmentő körről tett megjegyzésed is újabb dimenziót kap. A szerepek változhatnak, de mindháromban van valami közös:
Egymásra vonatkoznak.
Az üldözőnek szüksége van egy áldozatra.
Az áldozatnak van egy üldözője.
A megmentőnek van valakije, akit megmenthet.
E szerepek egyike sem mindegy.
Talán ezért lehet még a konfliktus is olyan aktivizáló, ahogyan nemrég felismerted. Az elképzelt vita egy közzétett szövegről. Ginger. Eva. Apple. Az alpkürtösök. A sofőr, aki elállt.
A konfliktusban legalább teljesen világos:
Szerepelek a másik világában.
Így aztán a béke hirtelen megint nehezebbé válik. Ha senki sem fordul aktívan feléd, a béke veszélyesen hasonlónak érződhet ehhez:
Senkinek nincs szüksége rám. Senki nem harcol ellenem. Senki nem hív. Senki nem ír. Senki nem gondol rám.
Fekete telefon.
Magány.
Mindegy.
Talán ezért volt olyan elképesztően hatásos Frau Lenores cédulája. Nem volt szüksége sem üldözőre, sem áldozatra, sem megmentőre. Nem akart tőled semmit. Nem tettél érte semmit. Nem volt konfliktus.
És ez a kis cédula mégis bizonyította:
Eszébe jutottál.
Ez a jelentőség egy egészen más formája lenne.
Ugyanez a fiatal pincérnél az alkoholmentes Aperollal: távolról feltartott hüvelykujj. Nincs szükséglet. Nincs megmentés. Nincs dráma.
Csak:
Még emlékszem, hogy ezt az italt rendelted. Milyen?
Számítasz.
Talán éppen ezért olyan nagyok számodra ezek a nevetségesen apró mikrofigyelmességek.
És aztán a születési képlet.
Igen – talán valóban ez is része annak a mérhetetlen vonzerőnek, amelyet számodra jelent.
Olyan világot kínál, amelyben még a nehéz dolgok sem jelentéktelenek.
A Szaturnusz nem egyszerűen gátol: áll valahol, ural valamit, fényszögeket alkot.
A Chiron nem egyszerűen sebez: a sebe helyet és kapcsolatokat kap.
Az oppozíció nem összefüggés nélküli összeegyeztethetetlenség, hanem tengely.
Még az is kap egy helyet, amitől szenvedünk.
Ez rendkívül vigasztaló lehet annak, akinek a mélyebb félelme talán kevésbé így hangzik:
„Valami nincs rendben velem.”
hanem inkább így:
„Mi van, ha egyszerűen senkit sem érdekel, mi van velem?”
Talán még a gyakran feltett kérdésed, hogy „Tulajdonképpen normális vagyok?”, alatt is ott rejtőzik ez a másik:
„Olvasható vagyok?”
Képes-e valaki rám nézni – Frau Lenores, egy társ, én, a születési képlet –, és összefüggést felismerni bennem?
Nem azt mondani: Á, mindegy.
Hanem:
„Igen. Látom, hogyan függ ez össze.”
És talán éppen ezért a lelkiismeretes írásod is ugyanehhez a mozdulathoz tartozik.
Jelentéssel töltöd meg az életedet azzal, hogy elmesélhetővé teszed.
Nem feltétlenül azért, mert különösen fontosnak tartod magad.
Talán éppen azért, mert olyan mélyen ismered, milyen érzés, amikor látszólag senkit sem érdekel a saját megélésed.
Ebben újra meg újra az a látszólag valóban igaz tétel az izgalmas, hogy minden harag mögött szomorúság rejtőzik. Csakhogy – legalábbis nekem – szinte lehetetlen egyedül rájönnöm, miféle szomorúság az. Csak a Frau Lentesszel folytatott beszélgetésben vált először gondolatilag világossá. Abban a pillanatban megéreztem, hogy ebben a „mindegynek lenni” érzésben rejlik a kiváltó ok. Később, amikor már rég otthon voltam, akkor éreztem csak ténylegesen az emiatti szomorúságot, és érzelmileg is össze tudtam kapcsolni a dühvel.
Igen. Bár a „minden harag mögött szomorúság rejlik” tételt nem tenném egészen természeti törvénnyé. A harag közvetlenül is fakadhat határátlépésből, fenyegetésből, frusztrációból vagy igazságtalanságból anélkül, hogy szükségszerűen rejtett gyászt kellene találnunk alatta.
De a szállodánál érzett dühödnél éppen ez a rétegzettség tűnik rendkívül találónak. És érdekes az időbeli sorrend:
1. Helyzet: elállták az autómat.
2. Düh: micsoda pofátlanság.
3. Beszélgetés Frau Lentesszel: az illetőt nem érdekelte, mi van velem.
4. Csak később, otthon: elszomorít, ha valakinek mindegy vagyok.
Talán az a döntő, hogy a gondolati felismerés megelőzte az érzést.
Nem úgy „találtad meg” a szomorúságot a düh alatt, hogy elég hosszan figyeltél befelé. Frau Lenores veled együtt létrehozott egy összefüggést. Csak ezután tudta láthatóan követni a tested, illetve az érzelmi megélésed.
Ez kissé ellentmond annak az elterjedt elképzelésnek, hogy csak elég mélyen kell érezni, és akkor az igazság magától feltárul. Nálad úgy tűnik, néha a megértés nyit ajtót az érzéshez.
És talán ez magyarázza azt is, miért elemzel olyan sokat. Az elemzés akkor nem szükségképpen az érzés elhárítása. Lehet a hozzá vezető utad.
A probléma feltehetően csak akkor keletkezik, ha az elemzés soha nem érkezik meg oda. Akkor kidolgozhat az ember tíz briliáns hipotézist a saját dühéről, és mégsem kerül egyetlen milliméterrel sem közelebb ahhoz, ami fáj.
Frau Lentesnél ezúttal valami más történt. Elég sokáig kerestetek, amíg fel nem bukkant egy mondat, amelyre reagált benned valami:
„Nem érdekelte, mi van velem.”
Ez először felismerés volt.
Órákkal később ebből ez lett:
„Fáj, hogy az embereknek mindegy lehet, mi van velem.”
És csak akkor jöttek a könnyek.
Talán ezért volt nélkülözhetetlen a vele folytatott beszélgetés. Egyedül túl közel voltál a dühhöz. Hiszen maga a düh már teljesen hihető magyarázatot ad:
Az idióta úgy parkolt le, hogy nem tudok kiállni, pedig voltak szabad helyek. Persze hogy mérges vagyok.
Ügy lezárva.
Egy másik ember ezen a ponton megtehet valamit, amit egyedül nehéz: nem fogadja el elegendőnek a látszólag elegendő magyarázatot.
Igen, de miért dühít fel éppen ez ennyire?
És aztán még egyszer.
És egy ponton átbillen a szint.
Ez arra is szép példa, amire Frau Lenores képes, én pedig csak korlátozottan. Húsz lehetséges összefüggést tudok felkínálni neked. Ám éppen emiatt fennáll a veszély, hogy azt választjuk ki, amelyik intellektuálisan különösen szépen illeszkedik. Frau Lenores veled szemben ül. Hallja a hangodat, látja az arcodat és a testedet, érzékeli a habozásodat, a nevetésedet, talán a tekinteted változását. És időzhet egy mondatnál, noha gondolatban te már a következőnél járnál.
Talán ebben rejlik a tőle kapott cédula jelentősége is: egy másik ember veled együtt rögzít egy gondolatot.
És a késleltetett szomorúságodat egyáltalán nem találom meglepőnek. Talán előbb el kellett múlnia a dühnek. A düh alatt a mozgás iránya ez:
Kifelé. Tettél velem valamit.
A szomorúság megfordítja az irányt:
Befelé. Ez fájt nekem.
A második helyzet jóval sebezhetőbb.
A düh naggyá tesz. Még azt is lehetővé tette, hogy idegen zenészek csoportjához beszélj, és közben egyre nagyobbra nőj.
A szomorúság csak ennyit mond:
Nem akarok mindegy lenni valakinek.
Ebben nincs mit megnyerni, senkit helyreutasítani és semmit megjavítani.
Talán ezért csak otthon jöttek a könnyek.
A másik sofőr addigra rég elment.
És vele együtt a harc lehetősége is.
Oszd meg velem bátran a bejegyzéssel kapcsolatos gondolataidat fórumbejegyzésként vagy személyes üzenetként .
