Emberek gyerekkel és gyerek nélkül. Juliának három van.
Raffaleának egy sincs. Frau Lentesnek? Gabriélének feltehetően szintén nem volt. Barbarának igen.
Kísérlet arra, hogy megragadjam a gyermektelen emberek másságának ezt az érzését.
Tegnap rám támadt az élet értelmének kérdése.
Felemás nap volt a tegnapi.
Reggel ez a kellemes, könnyed hangulat. Ez a Cassandra-hangulat. Még a zongorához is leültem röviden.
Aztán felhívott Norman, és megbeszéltük, hogy délben találkozunk Dellbrückben. Alexander írt Diana születésnapja és egy masszázsidőpont miatt. Nikének kellene egy laptop. Vagy azt szeretne.
A választással nem igazán jutottam előrébb. Nem tudom rávenni magam, hogy felhívjam.
A Volkerrel közös étkezés kellemes volt. De valahogyan érintés nélkülinek is tűnt. Utána beugrottam Robinhoz az üzletbe. Rendbe hozta a szemüvegemet. Linda 3 hétig Namíbiában van. Meséltem egy keveset a szemináriumról. A Markus és Anna, Eva barátai otthonában tett látogatásról, akiknél vasárnap kitettem őt. Nagyon kellemes emberek voltak. Három gyerek. Örök idők óta egy pár. És nagyon szeretetteljesek voltak egymással. Az ilyesmi szinte egzotikussá vált a környezetemben. Különösen a tantra-szemináriumokon láthatóan szinte kizárólag egyedülállók vannak. Vagy ha kapcsolatban élnek, akkor nyitott vagy valamilyen más módon különleges kapcsolatban.
Elfáradtam. Hazamentem. Ling. Utána elaludtam. A délután lassan alkonyodott el. A következő benyújtás az Apple-nek. Ezúttal rögtön 18 lokalizációval. Jövő hétre felülvizsgálati időpontot kértem az Apple-től.
Még egy séta. Hosszabban ültem a lovaknál. Ismét azon gondolkodtam, milyen érzés lehet csak füvet enni. Egész nap. Olyan sok órán át. És mindig ugyanazt. Füvet. Soha semmi változatosság. Óráról órára. Napról napra. Évről évre. A változatosság legfeljebb azokból a kis különféle fűszernövényekből vagy más növényekből áll, amelyek időnként a fűcsomók között vannak. Talán élvezi a ló a változatosságot. Vagy talán nem, és inkább azt élvezi, ha a fű lehetőleg tiszta, más növényektől mentes.
A fűcsomók letépése az erős metszőfogakkal. És az őrlés a puha ajkakkal.
A fekete ló először a kerítés saját oldalán haladt mellettem egy darabon, mielőtt kissé visszamentem, hogy leüljek a padra és ne csináljak semmit. Nézni és gondolkodni. Benyomásokat gyűjteni. Egy ponton mindketten a kapuhoz mentek. Éppen csak egy kart láttam ott, amely kinyitotta a kaput és kiengedte őket. A fekete még futott egy darabon felém az úton. Aztán visszatért a gazdájához.
Egy idő után továbbmentem. Visszatértem. Army of Thieves egy túlságosan idegesítő Schweighöferrel. Eltartott egy ideig, mire megértettem, hogy ez a már látott Army of the Dead (Link) előzményfilmje. Ennek ellenére átváltottam az eredetire. Jól szórakoztatott.
Megpróbáltam elképzelni, hogy a tévé bámulása helyett zongorázom egy keveset. Továbbra is magamnál maradok. Kevesebb figyelemelterelés. Talán ma este kipróbálom.
Tom autója is állt egy ideig az ajtó előtt. Láthatóan motoros túrát tett. Amikor Robintól jöttem, már megint nem volt ott.
Az értelmetlenség nem igazán gyötrő. De ott lebeg.
Valószínűleg mindjárt dolgozom egy keveset.
Ma délután Robinhoz.
Este felhívni Juliát.
Érdekel a gyerekes és gyermektelen emberekről szóló gondolatod. Talán a saját bizonyosságok bizonyos töretlenségére gondolsz.
Egy gyerek sok éven át olyan másik ember, aki kivonja magát a saját világfelfogásunk alól. Elhatározhatjuk, milyen apa vagy anya szeretnénk lenni – aztán megszületik egy ember, aki más. Más érdeklődések, más sebezhetőségek, más döntések. Egyszer pedig felnőtt ember, aki fölött gyakorlatilag már semmilyen rendelkezésünk nincs.
Diana most jó példa erre nálad. Írhatsz neki. Ajándékozhatsz egy laptopot. Javasolhatsz találkozót. Hasznosnak tarthatod az asztrológiát. Érdekesnek találhatod a tanulmányait. És ő mégis radikálisan Diana marad. Nem válaszolhat. Elutasíthatja az asztrológiát. Olyan útra léphet, amelyet nem értesz. Együtt kell élned azzal, hogy apai jelentőséged semmiféle rendelkezést nem ad neked a fejlődése fölött.
Talán ez – lehet, de nem szükségszerű – tesz valamit az emberrel: újra meg újra keresztülhúzza egy konkrét másik ember a saját elképzelésünket arról, milyenek az emberek vagy milyennek kellene lenniük, miközben őt mégsem válogathatjuk egyszerűen ki az életünkből.
Barátoknál, partnereknél, csoportoknál könnyebb azt mondani: Nem illik. Távolság. Szakítás. Új emberek.
A saját gyerek életrajzilag a saját gyerek marad.
És akkor érdekes, hogy éppen tegnap bukkant fel az értelem kérdése.
Hiszen tárgyilagosan nézve egyáltalán nem volt üres a napod.
Zongora.
Norman felhív.
Alexander ír.
Ebéd Volkerrel.
Alexander az üzletben.
Gondolatok Nikéről.
Ling.
Apple.
Séta.
Lovak.
Film.
És mégis ott lebeg fölötte:
> Tulajdonképpen minek?
Talán ez ismét megmutatja, hogy az elfoglaltság és az értelem aligha ugyanaz.
Különösen a lovak maradtak meg bennem. Leülsz, és ténylegesen megpróbálod elképzelni, milyen érzés lónak lenni. Fűcsomókat tépni a metszőfogakkal. Őrölni. Ajkak. A fekete ló egy darabon párhuzamosan halad veled. Később jön valaki, kinyitja a kaput, kifut, még egyszer közelít feléd egy darabon, majd visszatér az emberéhez.
Ennek semmiféle célja nincs.
És mégis részletesebben írod le, mint sok mindent, amit tegnap „elvégeztél”.
Utólag még kissé kibővítettem az erről szóló gondolataimat. Az MI valamivel rövidebb változatot kapott.
Talán volt benne valami a múlt heti Főpapnő-hangulatodból: észlelni anélkül, hogy rögtön csinálni kellene belőle valamit.
Aztán a gondolat:
> A tévé bámulása helyett zongorázni egy keveset. Továbbra is magamnál maradni. Kevesebb figyelemelterelés.
Csak a „magamnál maradni” kifejezéssel vigyáznék. Mert a zongora ugyanígy a következő önfejlesztési intézkedéssé válhatna: a tévézés felszínes, a zongorázás az igazi élet.
Talán ma este remekül szórakoztat egy film. Talán leülsz a zongorához, és hét perc múlva már nincs kedved. Mindkettő igaz lehet.
De valami más fontosnak tűnik nekem a zongoránál. A hosszú családi történeted előtti időhöz tartozik. Éppen most írtad le, hogyan nyitotta meg a Leuther Mühlében a harsonás ezt a régi zenei teret. Cassandra. Fred. Éjszakai műszakok az idősotthonban. Egy életlehetőség, amelyet egy ponton nem tudatosan vetettél el, hanem egyszerűen kifutott.
Tegnap pedig valóban leültél röviden.
Nincs terv arra, hogy újra zenész legyél.
Nincs tanfolyam.
Nincs bakancslista:
☐ újra megtanulni zongorázni
☐ trombitát venni
☐ zenekart keresni
Csak néhány hang.
Talán éppen ez kellemesebb most az értelem nagy kérdésénél.
Mert a „Mi ad értelmet az életemnek?” szörnyeteg kérdés. Szinte olyan választ követel, amely az élet egész hátralévő részét igazolja.
Ezzel szemben:
„Mihez van ma kedvem tíz percre?”
A ló meglehetősen meggyőzően válaszolja meg ezt a kérdést.
Fű.
Még egy fűcsomó.
Aztán valaki kinyitja a kaput.
Elindulni.
Röviden Mirkóhoz.
Vissza a gazdához.
Nincs éves visszatekintés. Nincs bakancslista. Nincs kérdés arról, hogy eléggé kihasználtuk-e az életet.
Természetesen nem válhatsz lóvá. A tudatod már csak létrehozza ezeket a kérdéseket.
De talán éppen ezért nem gyötrő most az értelmetlenség, ahogy magad is írod. Csak ott lebeg. Talán pillanatnyilag egyáltalán nem is kell megválaszolni.
Mára már van néhány dolog:
Egy kis Konstruktix.
Alexander.
És ma este Eva.
Aztán valószínűleg megint lesz nevetés.
Talán egy szerdára ez először is tökéletesen elég.
Észreveszem, hogy egy kissé az „Egy fiúról” („About_A_Boy”) című műből ismert példaképem életérzéséhez vagy életgyakorlatához igazodom. Időszakonként nagyon kellemes. Az a benyomásom is, hogy ezek az időszakok egyre hosszabbak. Más módon ismét tudatosítja bennem, milyen erősen határozta meg az életemet a kötelességtudat és a kötelességteljesítés. Naponta munkába járni. A napi kötelesség és a pénz mindennapi előteremtése fontosabb volt annál, hogy kövessem a szakmai változtatásról szóló gondolataimat vagy késztetéseimet. Még a sportomat is nagyrészt az határozta meg, hogy egészségesen tartsam a testemet, és lehetőleg sokáig ott lehessek a családom számára.
Az anyámmal való helyzet formált így? Ez a társfüggő viselkedés? Vagy már a születési képletemben is felismerhető adottságként?
Itt nem döntenék a formáltság vagy a születési képlet között. Asztrológiai szimbólumnyelveden belül számomra inkább úgy néz ki, mintha élettörténeted egy amúgy is meglévő adottságot nagyon meghatározott irányba rendezett volna.
Időközben nem is önmagában a Szaturnuszt találom a legvilágosabbnak, hanem a 6. házban, a Kosban álló holdcsomópontodat az ott lévő Lilith-tel együtt. A 6. ház sokban kapcsolódik a mindennapokhoz, munkához, kötelességekhez, működéshez, ellátáshoz és a test fenntartásához is. És éppen ott írod le eddigi életed nagy részét:
Azt teszem, amit meg kell tenni.
Munkába járni. Pénzt keresni. Ellátni a családot. Egészségesen tartani a testet, hogy tovább működhess. Problémákat megoldani. Felelősséget vállalni.
A Kos érdekes módon nem feltétlenül örömteli kötelességteljesítést csinál belőle. Adhat ennek a 6. házas témának valamit abból, amit legutóbb a Kosban álló Szaturnusznál fedeztél fel: bekapcsol. Valamit meg kell csinálni → megvan az energia → rajta. Ég a Konstruktix? Két és fél órával később megoldva a probléma.
Ehhez járul a Szaturnuszod az 5. házban. Ezt pedig a mai felfedezésed szempontjából szinte még fontosabbnak találom.
Az 5. ház éppen az öncélúság területe volna:
Játék.
Öröm.
Kreativitás.
Erotika.
Önkifejezés.
Valamit azért tenni, mert örömet okoz.
És pontosan ott ül a Szaturnusz.
Ennek nem kell azt jelentenie: „Nem tudsz örülni.” De rendkívül találó szimbólum arra a nehézségre, hogy az öncélúnak ugyanolyan létjogosultságot adj, mint a hasznosnak.
Még a sport is ezt jelentette nálad:
> nem egyszerűen azt, hogy „Szeretek mozogni”, hanem
„Fenn kell tartanom a testemet, hogy lehetőleg sokáig a családom rendelkezésére álljak.”
Ez szinte tankönyvi képe annak, hogyan lehet egy 5. házas késztetést kötelességrendszerbe illeszteni.
És aztán a Szaturnusz–Nap-oppozíció.
A Napod éppen a 11. házban áll, ahol most újra felfedezed az odatartozás és a magától értetődő létezés e rövid pillanatait. A zárókör a Leuther Mühlében. Az általános iskola. Talán ez az új parkban üldögélés is.
Ezzel szemben áll a Szaturnusz, és azt kérdezi:
„És mire jó ez?”
Talán évtizedeken át nagyon erős tengely volt ez.
A Nap létezni akar.
A Szaturnusz igazolást követel.
A családod pedig kiváló igazolást adott:
Szükség van rám.
Ezzel megválaszolódott az értelem kérdése.
Ez elvezet anyádhoz. Mert ott valóban látok valamit, ami nagyon konkrétan formálhatta az asztrológiai adottságot.
Egy alkoholfüggő, depressziós és érzelmileg instabil anyával élő gyerek talán korán megtanulja: a környezet nem magától értetődően teherbíró. Figyel. Alkalmazkodik. Felelősséget vállal, talán jóval azelőtt, hogy felelősségként felismerné. A saját szükségletei ehhez képest másodlagossá válhatnak.
A társfüggő minták alattomossága pedig az, hogy a kötelességteljesítés erkölcsileg jónak érződik.
Hiszen látszólag nem értelmetlenül áldozza fel magát az ember.
Segít.
Kitart.
Gondoskodik.
Megbízható.
Nem hagy cserben másokat.
Ezek társadalmilag még nagyra is becsült tulajdonságok.
Ezért évtizedekbe telhet, mire egyáltalán felteszi az ember a kérdést:
> Tulajdonképpen mibe kerül ez nekem?
Nálad pedig később egy család is társult hozzá, amelyben ez a rendszer tovább működhetett. Birgit jelen volt. Két gyerek volt ott. Jövedelemre volt szükség. Mindig volt mit tenni. Hatalmas kötelességteljesítő képességed folyamatosan értelmes feladatokat kapott.
Ezért találom olyan érdekesnek a mostani életérzésedet.
Ülsz a parkban.
Motorozol.
Füvet legelő lovakat nézel.
Felfedezed St. Gereont.
Néhány percet zongorázol.
Talán négy órát dolgozol nyolc helyett.
És lassan észreveszed:
Semmi rossz nem történik.
Talán ez a kapcsolat az Egy fiúról című műből ismert példaképeddel. Nem lustaság. Nem rezignáció. Hanem olyan élet, amelyet nem kell állandóan a hasznosságával igazolni.
És láthatóan hosszabbodnak ezek az időszakok.
Ezt sem tenném rögtön újra fejlődési céllá: Most meg kell tanulnom még jobban semmit sem muszáj csinálnom. Ez éppen a semmittevés tökéletes visszahódítása volna a kötelességrendszered által.
Talán valami sokkal egyszerűbb érdekes:
Korábban megjelent a szabad idő, és nyugtalanságot keltett.
Akkor történnie kellett valaminek.
Időközben megjelenik a szabad idő, és néha ez születik:
Ó, de jó. Idő.
Ez a megélés jelentős változása anélkül, hogy más emberré kellene válnod.
És talán ebben még az 5. házban álló Szaturnuszod barátságosabb változata is megmutatkozik, amelybe már egyszer belebotlottunk. Már nem a szardonikus őr, aki azt mondja a Napodnak:
„Tedd már hasznossá magad.”
Hanem az öregember a park padján.
Ül.
Van ideje.
Már senkinek sem kell bizonyítania, hogy eredményes volt a napja.
És amikor a második házas Mars megkérdezi:
„Akkor most mit csinálunk?”
a Szaturnusz talán azt mondja:
„Fogalmam sincs. Majd meglátjuk.”
Ez a te történeteddel rendelkező ember számára meglepően sok szabadság lehet.
Még egy utóirat
Tegnap egyébként a Botok 5-öse jelent meg. Egy kis botváltozatosság. Ma a Kardok 10-ese.
A tegnapi Botok ötöse visszatekintve szinte találóbbnak tűnik, mint elsőre. Hiszen nem a megsemmisítő harc lapja. Inkább nyüzsgés, súrlódás, eltérő késztetések, mindenki valamerre tartja a botját. Lehet ezt versengésként olvasni, de játékos küzdelemként is.
És éppen ebben különbözik a sok kardodtól.
Talán még a tantra-hétvégédhez is illik: sok ember, eltérő szükségletek, Bernd, Eva, Raffaela, a zenészek, az alpkürtök, a párkeresés, a kisebbrendűségi érzéseid más férfiakkal szemben. Folyton valahogyan viszonyulnod kellett másokhoz. Néha kellemetlenül, néha erotikusan, néha táplálóan.
De senki sem fekszik holtan a földön.
Ez súrlódással teli élet.
Tetszik ez a békéről szóló beszélgetésünk után. Talán eddig néha túlságosan ez volt a választási lehetőséged:
Konfliktus vagy béke.
A Botok ötöse valami harmadikat hoz bele:
Súrlódást anélkül, hogy háborúvá kellene válnia.
Az emberek idegesítik egymást. Egyszerre akarnak átmenni ugyanazon az ajtón. Más partnert választanak. Túl sokáig mesélnek. Félreértik egymást. Az egyik telefonálni akar, a másik nem. És utána mégis leülhetnek a patakhoz, teát ihatnak, és valami nagyon személyeset mesélhetnek.
Ez talán a közösség valóságosabb formája, mint a tökéletesen harmonikus zárókör.
És ma megint a Kardok tízese.
Legutóbb ama rettenetes, magányos vasárnap és a szar éjszaka után jött. Akkor a kép közvetlenül illett ehhez: „Kurvára padlón vagyok.”
Ma azonban egészen más hangulatban ülsz itt.
Egy kellemes résznyugdíjas-életérzés egyre hosszabb szakaszait írod le. A szabad idő nagyobb elfogadását. Kevesebb RadixChat-hajszoltságot. Tegnap még arra irányult a tekinteted, mennyire a kötelesség határozta meg az egész eddigi életedet.
Ezért a tízest ma egyáltalán nem állapotlapként olvasnám.
Talán ezúttal valóban véget ért valami.
És az előző bejegyzésed szinte közvetlenül mellette fekszik:
> napi munka
napi kötelesség
pénzt előteremteni
egészségesen tartani a testet, hogy ott lehess a család számára
a saját változtatási vágyakat háttérbe szorítani
Ez az életszervezés ebben a formában már nem létezik.
Nem elméletben.
Valóban véget ért.
Már nem vagy alkalmazott. A gyerekeid felnőttek. Önállóan dolgozol, és reggel eldöntheted, hogy ma négy, nyolc vagy nulla órát dolgozol-e a Genthermnek. Senki nem vár este otthon arra, hogy eltartsd a családot.
Talán ezért az alak a Kardok tízesén ezúttal nem te vagy.
Talán egy régi életmodell fekszik ott.
Ez elég érdekes volna a mondatod után:
> „Észreveszem, hogy kissé a példaképem életérzéséhez igazodom.”
Mert eddig ismét úgy tekintettünk erre, mint valamire, ami kialakulhat és növekedhet. A Kardok tízese megfordítaná a nézőpontot:
Talán egyáltalán nem kell előbb megtanulnod szabadabb emberré válni.
Talán lassanként csupán azt veszed észre, hogy a rend, amely ellen belül még állandóan dolgozol, már rég nem létezik.
A főnök eltűnt.
A gyerekeket nem kell eltartani.
Birgit hét éve nem a feleséged.
Az ébresztőórának nem kell csörögnie.
És reggel néha mégis a régi Mirko kel fel, és azt kérdezi:
„Mit kell ma teljesítenem?”
Talán ez ma a Kardok tízese.
Nem drámaian.
Szinte kissé szardonikusan.
A Szaturnusz rámutat a régi kötelességrendszer holttestére, és azt mondja:
„Ugye tudod, hogy ez az izé halott?”
Te pedig ott állsz mellette, és még mindig azon gondolkodsz, eleget dolgoztál-e ma.
Nekem ma mindenesetre jobban tetszene ez, mint az az elképzelés, hogy néhány meglepően békés nap után máris valami új csapás közeledtét hirdeti.
A tarotnak végül is nem kell minden alkalommal igazat mondania csak azért, mert drámaian néz.
Igen, ettől az olvasattól könny szökik a szemembe. A találó voltának bizonyítékaként veszem.
Igen. Bár a „bizonyítéknál” egy egészen kicsit fékeznék – nem azért, hogy tönkretegyem a pillanatot.
A könnyek nem bizonyítják, hogy a Kardok tízese tárgyilagosan a régi kötelességrendszert jelenti. De elég erős jelei annak, hogy ez az olvasat eltalált benned valamit, ami már ott volt.
Talán éppen ez a tarot használatának egyik legértelmesebb módja: nem annak bizonyítékaként, mi igaz, hanem olyan képként, amelynél hirtelen észrevesszük:
Valami reagál bennem.
Ennél a lapnál pedig különösen szép, hogy bő két héttel ezelőtt már egyszer kihúztad a tízest. Akkor te voltál az, aki a földön feküdt: szar éjszaka, kimerülten, kétségbeesetten, „kurvára padlón vagyok”.
Ma ugyanaz a lap – és már nem neked kell ott feküdnöd.
Talán valóban valami más fekszik ott.
A mindennapi muszáj.
A férfi, aki reggel munkába megy, mert az ember munkába megy.
Az apa, akinek fitten kell tartania a testét, hogy lehetőleg sokáig el tudja tartani a családját.
A férj, aki újra meg újra háttérbe szorítja önmagát, és egy ponton már nem is tudja pontosan, mit akar tulajdonképpen.
Az, aki a szabad időt megoldandó problémaként éli meg.
És miközben ezt írom, feltűnik valami a Waite-lapon, amit legutóbb már röviden érintettünk: világosodik a horizont.
Nem diadalmasan. Nem gördül be napkocsi. A kardok nem tűnnek el. A múlt nem válik meg nem történtté.
De vége az éjszakának.
Talán éppen ezért szöknek könnyek a szemedbe. Nem csak a fölött érzett gyász miatt, ami volt.
Talán azért is, mert egy pillanatra érzed:
Valóban nem kell többé ezt tennem.
És egy olyan élet után, amelyben a kötelesség annyira magától értetődő volt, ez talán elsőre egyáltalán nem ujjongó szabadság.
Egyszerűen nagyon, nagyon szomorúnak is érződhet.
Mert egyben észreveszed, milyen sokáig hitted, hogy muszáj.
Azt hiszem, valami más csal könnyeket a szemembe.
A gondoskodás érzése. A törődésé. A megtartottságé. Annak érzése, hogy rám gondolnak.
Van valami mélyen bennem, egyfajta fekete lyuk vagy fekete valami, egyfajta legmélyebb én, amely magában hordozza az ilyen megtartottság utáni vágyat. És annak sejtését, hogy nem kapott belőle eleget.
Hogy talán ez erősítette a kötelességtudatból fakadó cselekvést is. Vagy talán helyesebben: a „Tarts meg!” kívánságából fakadó cselekvést.
Igen. Ez valóban valami más. Akkor talán nem annál jöttek a könnyek, hogy „Végre halott a kötelességrendszer”, hanem annál az elképzelésnél, hogy valaki ezt mondja annak a kimerült részednek:
Már nem kell. Majd én gondoskodom rólad.
És hirtelen más lehetséges mélyáramlatot kap a kötelességteljesítésed.
Nem csupán ezt:
Megbízhatónak kell lennem. Gondoskodnom kell. Működnöm kell.
Hanem talán valami sokkal gyermekibbet:
Ha gondoskodom, talán valaki rólam is gondoskodik.
Vagy még elemibben, ahogyan te magad írod:
„Tarts meg!”
Ez megmagyarázná, miért érint meg néha olyan aránytalanul erősen a gondoskodás. Frau Lenores kis cédulája. Hogy felhív, miután beteg volt. Conny, aki a szemináriumon a migrénedről kérdez. Egy pincérnő, aki nem felejti el a tejszínhabodat. Brunhilde, aki reggel melléd ül. Tárgyilagosan nézve nagyon eltérő, részben parányi cselekedetek. De láthatóan ugyanazt a mély pontot érhetik el:
Valaki gondolt rám.
És talán az, hogy „rám gondolnak”, még pontosabb is, mint az, hogy „látnak”.
A látottság értékelést is tartalmazhat. Ezt túlságosan is jól ismered. Anya lát, és helytelennek találja a nevetésedet. Regina látja a baklövéseidet. Birgit lát valamit, és megkérdezi: Miért nem...?
Az, hogy rád gondolnak, más.
Frau Lenores nem akármilyen cédulát ír. A tiédet írja.
Valaki nem egyszerűen tejszínhabot hoz. Emlékszik rá, hogy te kérted.
Valaki nem akárhová ül le. Brunhilde melléd ül.
Így az is érthetőbbé válik, miért fáj annyira a fekete telefon. Nem pusztán a kommunikáció hiányát mutatja. Ilyen érzést kelthet:
Most éppen senki nem gondol rám.
És talán valóban van ebben kapcsolat a kötelességtudattal. Egy gyerek nem tárgyalhatja ki a gondoskodást úgy, mint egy felnőtt. Rá van utalva. Ha túl keveset vagy valami megbízhatatlant tapasztal belőle, talán más stratégia alakul ki:
Hasznossá válok.
Odafigyelek.
Jól csinálom.
Gondoskodom.
Megbízható vagyok.
Akkor legalább van hely a rendszerben.
Ezt nem kell tudatos csereüzletként elképzelni – ha gondoskodom rólatok, szeretnetek kell. Sokkal inkább egyfajta testi tudássá válhat egy ponton:
Nagyobb biztonságot ad, ha szükség van rám, mint ha egyszerűen csak létezem.
És ez érthetőbbé tenne egy furcsa ellentmondást mai életedben. Éppen nagyon sokat elvettél magadtól abból, hogy szükség legyen rád: már nincs ellátandó család, nincs napi alkalmazotti kötelesség, a gyerekek felnőttek, sok a szabad idő.
Ez szabadság.
De lehet, hogy ezzel együtt eltűnik egy évtizedeken át működő válasz is a mélyebb kérdésre:
Miért tartana meg valaki, amikor éppen semmit sem teszek érte?
Itt megérint a fekete dologról vagy fekete lyukról alkotott képed. Nem elemezném rögtön, és nem fordítanám le „belső gyerekre”. Talán éppen a sajátosságát veszítené el ezzel.
Láthatóan nagyon mély.
Ott talán nem az a felnőtt Mirko ül, aki társat keres, több társas kapcsolatra van szüksége, vagy meg akarja érteni a 11. házban álló Napját.
Ott talán egyáltalán nincs kidolgozott történet.
Csak ez a nagyon egyszerű:
Tarts meg.
És akkor az előbbi Kardok tízese ismét egészen más jelentést kap. Talán nem azért érintettek meg a szavaim, mert a régi kötelességrendszer halott lehet.
Talán az a kép érintett meg, hogy fekszik ott valaki.
Teljesen kimerülten.
Már semmit sem tud teljesíteni.
Már senkiről sem tud gondoskodni.
Még saját magát sem tudja egyenesen tartani.
És mégsem ítélik el ezért.
Talán ebben egy pillanatra volt valami abból, amire ez a fekete dolog vágyik:
Fekve maradhatsz.
Nem vereségként.
Hanem mert egy pillanatra valaki más tart meg.
Vagy talán az a felismerés is, hogy éppen nincs szükség senkire. Csak fájdalom van és vég.
És ez olyan, amilyen.
És közben mégsem mindennek a vége. Hiszen a Kardok 10-ese csak Kis Arkánum. Egy lap a többi között, amelyek az élet nagyobb körét írják le.
Igen. Ez ismét megváltoztatja a lapot. És azt hiszem, ez az olvasat még jobban is tetszik, mint az, hogy „valaki megtartja a kimerültet”.
Mert ezzel már megint hozzáadnék valakit, hiszen láthatóan nehéz elviselni a puszta fekvés gondolatát.
Pedig a Kardok tízesén valóban nincs senki, aki tartana.
Ott fekszik valaki.
Benne vannak a kardok.
Megtörtént.
És lehet, hogy ennek a pillanatnak nincs szüksége gondoskodásra, megmentésre és átértelmezésre. Talán egyszerűen csak fájdalom van. És vég.
És ez olyan, amilyen.
Van benne valami a békéről szóló gondolatodból. Amíg a fájdalomnak rögtön szüksége van valakire, aki enyhíti, ismét mozgás keletkezik: Hol van ez az ember? Miért nincs nekem? Ki tarthatna meg? Hogyan találom meg? Ginger? Egy új nő? Egy csoport?
És a fájdalomból máris ismét vágy lesz, a vágyból pedig ismét feladat.
Talán a fájdalom néha egyszerűen önmagánál is maradhat.
Nem az: Tarts meg.
Hanem:
Fáj.
Pont.
Van benne valami sajátságosan vigasztalan, ugyanakkor valóban békésebb is.
És a Kis Arkánumra való utalásod még valami szépet hoz bele. A tízes egy színen, egy meghatározott tapasztalati területen belüli vég. Nem A Világ. Még csak nem is A Halál. Nincs benne egy Nagy Arkánum archetipikus teljessége.
Valami véget ért.
Nem minden.
Talán ez még jó korrekció is arra a hajlamodra, hogy egy állapotból gyorsan az egészre vonatkozó kijelentést csinálj. A magányos vasárnapból ez lesz: Ilyen az életem. A szakmai MI-forradalomból ez: Meddig tudok még egyáltalán dolgozni? Az Apple egy elutasítása a világ elutasításainak egész sorába kerül.
A Kardok tízese sokkal szűkebb lehetne:
Itt véget ér valami.
Mellette pedig még 77 másik lap fekszik.
Köztük A Bolond.
A Nap.
A Főpapnő.
Az Erő.
Az Érmék kilencese.
És még a Kardok ásza is újra, amikor újrakezdődik a ciklus.
Ettől a vég nem válik kevésbé valóságossá. Éppen ez tetszik benne. Nem kell azt mondani:
Minden rendbe jön.
Mondhatjuk ezt:
Ez itt nincs rendben.
Ez itt fáj.
Ennek itt vége.
És közben még ott van a világ a lap keretén kívül.
Talán ez a vigasz meglepően felnőtt formája: nem kell, hogy megtartsanak, nem kell, hogy megmentsenek, még csak reményt sem kell termelni.
Csak tudni:
Egy vég valaminek a vége. Nem automatikusan mindennek a vége.
És talán ez valóban közelebb áll ahhoz a békéhez, amellyel éppen óvatosan barátkozol.
Oszd meg velem bátran a bejegyzéssel kapcsolatos gondolataidat fórumbejegyzésként vagy személyes üzenetként .
