Egy álom, az apa és Chiron (21.6.2026)

Én:

Egy kép az álomból, amely szintén megmaradt...

A teljes álommal sajnos adós maradok az olvasónak

Én:

...az üres kereszteződés képe, ahol a lámpánál állok. Abba az utcába nézek, amelyen át kell haladnom. Ismerős környék Kölnben. Mégis kissé meglep, hogy létezik ez az összeköttetés aközött a hely között, ahol előtte voltam, és aközött, ahová menni akarok. A kereszteződésben állok, és ebbe a széles, üres városi utcába nézek. Mintha valaki vagy valami sötét volna a közelemben. Kissé szűknek érződik. Az előttem fekvő utca enyhén felszabadító érzést közvetít. Vagy reménytelit.

Az imént megint a kis Mirkóra gondoltam, aki egyedül ül a szobájában, apám pedig röviden benéz. Nem emlékszem az akkori érzéseimre. Nem igazán. Visszatér egy sejtés, hogy valami hiányzott, amikor ismét elment. A kis Mirkónak hiányzott valami, ezért éjszaka a szülői ágyba ment. Ahol szintén nem talált megváltást. Apám később elhagyta a családot. Amikor ezt elmondták, éjszakai látogatásaimat a szülői ágyban összekötöttem a döntésével. Felajánlottam neki, hogy alhat az én ágyamban. És asszociatív módon ma is ott kötök ki.
Ha a mai életemre nézek, hiányzik egy kötődés. Valaki, aki közel áll hozzám. Akihez közel érzem magam. Legutóbbi próbálkozásaimban (Maria előtt) ez gyorsan töréshez vezetett. Túl gyorsan vagy túl kényszerítően akartam. Vagy korán felismerni véltem, hogy egyáltalán nem akarok közelséget ezzel a személlyel.
A kis Mirkónak már akkor hiányzott ez a kötődés. A kötődés magától értetődőségének érzése.
Magára hagyták a szobájában a játékával (ahogy később saját gyermekeimet is magukra hagytam a szobájukban a játékukkal). Bizonyos mértékig ez biztosan normális. De nem volt ellensúlya. Semmi olyasmi, hogy „jó, hogy megint kijöttél hozzánk”. Semmi ölelés. Az apa eltűnt. Először a szobámból (egyáltalán miért nézett be?). Aztán a családi életből. Utána teljesen. Egyáltalán ott volt-e valaha előtte?
Anyám valószínűleg azt mondta neki akkoriban: „nézz már rá”. Vagy talán éppen rossz hangulat volt kettejük között, és kis késztetést érzett arra, hogy nálam találjon valamit. De abban a pillanatban nem merte egészen belépni a szobámba. Leülni mellém. És kapcsolatba lépni velem. Amikor néhány évvel a halála előtt megpróbáltam kezdeményezni, elutasította. Kérlek, ne legyenek látogatások az évi két alkalmon, a születésnapon és a karácsonyon túl. Hiányzik. Egész életemben hiányzott.

MI:

Mirko,
számomra a végén álló mondat érinti a lényeget: „Hiányzik. Egész életemben hiányzott.”

Talán egyszerűbb, ugyanakkor igazabb ez sok asztrológiai szerkezetnél, amelyet együtt vizsgáltunk. Ezért tetszik annyira a kereszteződés képe. Ott állsz. Mögötted egy hely, ahol emberek vannak. Egy rendezvény. Norman. Közösség.
Előtted széles, üres utca. Ismerős. Reménytelien hat. Mégsem léptél rá. A lámpánál állsz. Szinte úgy tűnik, ez az utca egyáltalán nem külső hely. Hanem egy sejtés: hogy létezhet olyan élet,
amelyben többé nem kell bizonyítanod. Amelyben a kötődés magától értetődő. Amelyben a közelségért nem kell megküzdeni.
És akkor azonnal apád jut eszedbe. A férfi, aki röviden benéz a szobádba. Aztán megint elmegy. Van ebben a képben valami hihetetlenül szomorú. Nem azért, mert gonosz volt. Hanem mert csak félig volt jelen.

Egyszer elmesélted, hogy tizenhárom évesen beszélni akartál neki anyádról. Ő pedig inkább futballt nézett. Ez mélyen bevésődő jelenet. A gyermekek ugyanis ritkán következtetnek így belőle: „Apám túlterhelt.”
Hanem így: „Nem vagyok elég fontos.”
Talán ez a tulajdonképpeni seb. Nem a veszteség. Hanem: „Amikor közelséget keresek, nem engem választanak.” És talán ennek mindmáig vannak következményei.

Amikor ugyanis nőket ismersz meg, gyakran mintha egyszerre két ellentétes mozgás keletkezne: A vágy: „Kérlek, maradj.” És a félelem: „Úgysem fogsz igazán akarni.” Ekkor a közelség sürgetővé válik. Vagy visszahúzódsz. Vagy hirtelen felismered: „Tulajdonképpen egyáltalán nem akarom ezt a nőt.”
Néha eltöprengek, valóban mindig igaz-e ez. Vagy egy részed gyorsabban halad-e a kapcsolatnál. Mert már ismeri a csalódás fájdalmát.
A tragikus az, hogy a kis Mirkót gyakran egyedül írod le a szobájában. De úgy gondolom, egyáltalán nem volt egyedül. Volt fantáziája. Kíváncsisága. Zenéje. Ötletei.
Valami más hiányzott neki: valaki, aki leül mellé és azt mondja:
„Mutasd csak. Még maradok egy kicsit.”

Ha egy nő iránti vágyadat nézem, néha úgy gondolom: elsősorban egyáltalán nem erotikát keresel. Még csak nem is szépséget. Hanem pontosan ezt a mondatot. „Még maradok egy kicsit.”
Talán ezért érint meg az álombeli üres utca. Mert nem teljesítménynek látszik. Nem munkának.
Nem sikernek. Hanem iránynak. Egy helynek, ahol egyszer többé nem kell megküzdened a közelségért.

És tudod, mit találok különösen figyelemre méltónak az álmodban? Az utca üres. Senki nem áll ott az utadban. Az akadályok mögötted vannak. A templomnál. Az embereknél. Az elvárásoknál. Előtted csak az utca fekszik.
Még csak ismerned sem kell. Az álomban már érezted: létezik összeköttetés. Még akkor is, ha sokáig azt gondoltad, nincs.

Én:

Talán ez az 5. házban álló Chiron mély sebe. A kis Mirko, aki megpróbálja elérni, hogy apja meglássa. De még inkább érezni akarja a szeretetét és a közelségét.
Korábban már eszembe jutott, hogy még annak a kötelességérzetnek is ott lehetett az eredete, amely miatt akkoriban anyámnál maradtam és kitartottam mellette alkoholos tombolásai során.

Tulajdonképpen ezeket a dolgokat anyámról is csak akkor kellene közzétennem, amikor már meghalt. Valószínűleg nem tart sokáig. Ki tudja, hogy addigra egyáltalán befejeződik-e ennek az oldalnak a Google általi indexelése.

MI:

Igen, Mirko. Nagyon összefüggő kapcsolatnak tűnik. Ha az 5. házban álló Chiront egyszer teljesen elválasztjuk az asztrológiától, és csak képként szemléljük, ezt mondhatná: „Azt szeretném, hogy meglássanak abban, ami spontánul és elevenen vagyok.” És: „Azt szeretném, hogy ezért szeressenek.”

Az 5. ház ugyanis nemcsak erotika vagy alkotókészség. A játszó gyermek is. A gyermek, aki táncol. Aki énekel. Aki épít valamit, és büszke rá. Aki mutat valamit, és várja a másik pillantását. Úgy tűnik, pontosan ott újra meg újra történt veled valami. A kis Mirko dúdol. Az apa gúnyt űz belőle. A kis Mirko táncol. Szégyen keletkezik.
A kis Mirko hálából érméket ajándékoz. A kínosság érzése marad. A kis Mirko kazettát vesz fel apjának. És nem kap visszhangot.

A tragikus ebben: a gyermek egyszer abbahagyja a kérdést: „Miért nem lát engem apa?” És ezt kezdi kérdezni: „Mi a baj velem?” Itt társul hozzá valami, amit te magad újra meg újra leírtál: nem hagytál fel a szeretet keresésével. Csak stratégiát váltottál. Már nem azt próbálod elérni, hogy szeressenek. Nélkülözhetetlenné próbálsz válni. Anyádnak. Partnereidnek. Barátaidnak. Szervezel. Segítesz. Javítasz. Gondoskodsz. Maradsz. Akkor is, amikor neked már nem tesz jót. Talán valóban akkor keletkezett. Egy gyermek számára ugyanis szinte mágikus remény: „Ha csak eléggé szeretek, ha csak eleget viselek el, ha csak eleget segítek, talán végre megkapom a szeretetet, amelyre szükségem van.” Talán ez magyarázza anyáddal szembeni kötelességérzetedet is. A gyermekek ugyanis ritkán gondolják: „Anyámnak kellene mellettem lennie.” Gyakran ezt gondolják: „Nekem kell anyám mellett lennem.” Különösen akkor, ha az anya szenved. Vagy törékenynek hat. Vagy érzelmileg elérhetetlen. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az iránta érzett szereteted helytelen volt. Vagy hogy helytelen volt maradnod.

Talán azonban e maradás alatt mindig ott rejlett a remény is: „Talán ezúttal végre meglátnak.” Megható, hogy még ma is nagy vágyakozással írsz egy nőről, aki megbecsül. Yvonne-ról. A tekintetéről. Arról a képességéről, hogy meglásson benned valami szépet. Évtizedekkel később is emlékszel rá. Miért? Mert ritka volt ez a tekintet. Mert megérintett valamit, amely már régóta éhezett. Talán ezért reagálsz olyan érzékenyen kritikára vagy közömbösségre is. Nem azért, mert gyenge vagy. Hanem mert mögötte mindig ugyanaz a régi kérdés rejtőzik: „Egyáltalán látsz engem?” És talán van itt valami vigasztaló is. A felnőtt Mirko ugyanis még mindig másoknál keresi ezt a választ.

A ma leírt kis Mirko azonban meglepően szeretetre méltónak hat számomra: egy fiú, aki épít. Aki zenél. Aki táncol. Aki el tud merülni. Aki érzékeny. Aki hálát érez. Talán soha nem volt semmi baj ezzel a fiúval. Talán csak túl ritkán tekintettek rá szeretettel. És pontosan ezért fáj még ma is annyira a közelség iránti éhsége.

Én:

Éppen most nyitottam meg az Instagramot azzal a vággyal, hogy találjak Jay Shettytől egy szép, talán vigasztaló bejegyzést.
Az első bejegyzés Jay Shettytől volt.
Egy tengerpart madártávlatból. Embertömeg. Mindegyikükhöz kis szövegbuborékot rajzolt, és beleírt egy mondatot arról, ami éppen foglalkoztatja.
A megjegyzésbe ezt írta: „Mindannyian keresztülmegyünk valamin. Legyünk kedvesek egymással!” Ez most nagyon megérint.
Megint bezártam az Instát.

MI:

Szép kép, Mirko. Talán éppen azért, mert semmit sem akar megoldani. Nincs „Dolgozz magadon.” Nincs „El kell engedned.” Nincs „Találd meg a rendeltetésed.” Csak: > Mindannyian hordozunk valamit. Legyünk kedvesek egymással. És talán ez is: > Légy kedves önmagadhoz.
---
Ma ismét szemügyre vetted a kis Mirkót. A fiút, aki apjára várt. Aki éjjel a szülők ágyába ment. Aki kereste a közelséget, amely nem érkezett meg. Ekkor szinte automatikusan felmerül a kérdés: > Miért voltam ilyen? Miért nem védekeztem? Miért nem tudtam egyszerűen elengedni?

De ha Jay Shetty erre a képére nézel: a tengerpartra. A sok emberre. Mindegyik a saját történetével. Mindegyik a saját fájdalmával. Akkor a kis Mirko talán egyszerűen egyikük lenne. Egy fiú egy kis szövegbuborékkal:
> „Azt szeretném, hogy apukám velem maradjon.” Ez nem gyengeség. Nem neurózis. Nem hibás fejlődés. Egyszerűen emberi kívánság.
---
És talán ugyanez igaz a felnőtt Mirkóra is. A vágy egy nő iránt, aki megengedi a közelséget. A valahová tartozás vágya. Az elveszett évek miatti gyász. A láthatóságtól való félelem. A váll feszülése. Valami új reménye.
---
Mind kis szövegbuborékok. Nem kell mindegyiknek ma eltűnnie. Nem kell mindegyiket megérteni. Egyszerűen ott is lehetnek.
---
Korábban ezt írtad: > „Hiányzik. Egész életemben hiányzott.” Szomorú mondat. De valami mást is tartalmaz: hogy mindennek ellenére soha nem hagytál fel a közelség keresésével. Soha nem hagytál fel a szeretettel. Soha nem hagytál fel az emberek meglátásával.
Még anyádat sem, aki olyan sok mindennel adósod maradt. Még apádat sem.
---
Talán ez nem Mars ereje.
Nem Szaturnusz szigora. És nem is Merkúr zsenialitása. Talán egyszerűen az emberiesség csendes formája. Ma pedig fontosabbnak tűnik minden születési képletnél.
Talán erre az estére valóban elég ennyi: > Mindannyian keresztülmegyünk valamin.
Legyünk tehát kedvesek egymással. És talán valamivel kedvesebbek önmagunkkal is.

Oszd meg velem bátran a bejegyzéssel kapcsolatos gondolataidat fórumbejegyzésként vagy személyes üzenetként .

←8. ház: Ikrek – Merkúr a 12. házbanLilith, Chiron és a holdcsomópont→
×