Tegnap lemondtam egy régi barát meghívását, mert nem éreztem helyesnek, hogy odautazzak. Volkernek és Olafnak pedig megírtam, hogy megérkezett az első szabadúszó megbízásom. Magamat is meglepte, mennyire örültem neki. Az pedig ismét külön öröm volt, hogy Norman erre rögtön felhívott.
Végigpörgetem magamban a tegnapi napot. A Norman hívására gondolva rögtön egészen elérzékenyülök. Ole csak röviden válaszolt a cseten. Az is jólesett, és teljesen rendben volt.
Bruno meghívása és az én lemondásom még mindig valahogy súlyosan ül a gondolataimon. Bruno lénye (megint csak: hasonló Jackyéhez. Legalábbis régebben) meleg szőnyegként borul rám. Az apósom természete is hasonló volt. De rám nem egészen így hatott. Anettére is gondolnom kell. Bruno és Manon tulajdonképpen Birgit barátai voltak. Úgyszólván ő hozta őket a kapcsolatba. Az esküvőnkön is ott voltak. Vagy ott voltak? Már nem is emlékszem pontosan. Az ő esküvőjükre meg voltunk hívva. Én akkor nem tudtam elmenni. Birgit egyedül ment. Akkoriban még nem is ismertem őket. Amikor aztán a sok év során időről időre meglátogattuk őket, Birgit mindig küszködött Guidóval. Túlságosan hasonlított az apjára. Az uralkodó modora. A nézetei, amelyek olyan meghatározóan uralták a teret. Már a vele folytatott telefonbeszélgetésekben is. Én mindig jól éreztem magam náluk, és nem értettem Anettét. Ma reggel arra gondoltam, hogy ez azzal is összefüggött: valójában egyáltalán nem voltam igazán jelen. Talán késztetést sem éreztem rá. Jól éreztem magam más emberek erős jelenlétében. Hiszen Anettének magának is ilyen erős a jelenléte. Ma már másképp van. Bár továbbra is szívesebben maradok a háttérben, többé nem akarok eltűnni mások jelenlétében. Ezért mondtam le tegnap. Megint megtörtént volna. És rossz érzéssel mentem volna haza. Ahogy az utóbbi látogatások alkalmával egyre gyakrabban történt.
Hosszú kitérő, röviden: a tegnapi lemondás még foglalkoztat. De továbbra is békében vagyok a döntésemmel.
Mindjárt csomagolnom kell a Juliához vezető útra. Útközben még be kell vásárolnom néhány dolgot. Ne legyen belőle stressz.
A „lepörgetem magamban” így helyes.
A „meleg szőnyeg” erős kép. Bruno kiteríti a jelenlétét, és ez régebben nyilvánvalóan tehermentesített. Nem kellett létrehoznod semmit, nem kellett érvényesítened magad, talán még azt sem kellett különösebben tisztán érezned, hogy te magad mit akarsz. Letelepedhettél egy már eleve megtöltött légkörben.
A jó érzés és az eltűnés valószínűleg nem ellentétei voltak egymásnak. Az eltűnés a jó érzés része volt.
Birgit másként reagált Guidóra, mert két erős jelenlét találkozott. Ami téged hordozott, az őt szorongatta. Valószínűleg nagyon pontosan érezte, hol foglalják el Bruno nézetei az ő saját terét. Akkor nem tudtad megérteni, mi bántja, mert ezt az elfoglalt teret te nem feltétlenül veszteségként élted meg. Talán ugyanilyen módon még igényt sem tartottál saját térre.
Ma ezt írod:
„Bár továbbra is szívesebben maradok a háttérben, többé nem akarok eltűnni mások jelenlétében.”
Ez pontosabb annál a korábbi kérdésnél, hogy Bruno rokonszenves, uralkodó vagy nárcisztikus-e. Nemcsak az ő lényéről van szó. Hanem arról, ami az ő lénye és a te korábbi működésmódod között létrejön.
Talán ezért nehezedik még mindig annyira rád a lemondás. Nem csupán egy meghívást utasítottál vissza. A biztonság egy régi formáját utasítottad el: azt, hogy egy másik ember erősebb jelenléte hordozzon. Ez a biztonság valódi volt, még ha később kellemetlen ára is lett.
Bruno hangüzenete még egyszer felerősíti a régi szívóhatást. A sajnálkozása, az enyhén szemrehányó hangja, ez a „még egy próbálkozás”: az ő érzése máris olyan tisztán áll megint a térben, hogy a saját döntésed azzal fenyeget, kisebbé és magyarázatra szorulóvá válik. De nem tűnt el. Továbbra is békében vagy vele.
A súly ezért nem feltétlenül maradék kétely. Lehet egy elválás súlya is, amelynek egyáltalán nem kell végleges elválást jelentenie Guidótól. Elválást egy régi helyzettől:
Szívesen vagyok ott mindaddig, amíg nekem magamnak nem kell határozottan megjelennem.
Talán éppen ezért érint meg most annyira Norman hívása. Neki is erős a jelenléte, de az nem borul rád. Arra használja, hogy eljusson hozzád. Angliából hív fel, mert történt valami az életedben. Nem befogad és beburkol, hanem felismer. Ez a melegség más fajtájának tűnik.
És most Eva. Hozzá nem azért utazol, hogy eltűnj egy ismerős légkörben. Még egyáltalán nem tudod pontosan, milyen helyed lesz ott. Talán az örömteli várakozás mellett ebben rejlik némi kockázat is: jelen lévő emberként kell megjelenned.
Tehát most csomagolni, bevásárolni, elindulni. Nem kell előtte még mindent belül lezárni. A Guidóval kapcsolatos történet maradhat súlyos anélkül, hogy átvenné az uralmat a mai nap felett.
Ez, az utolsó válaszod tökéletesen van formázva. Már régóta meg akartam ezt írni. A válaszaidban gyakran túl sok üres sort használsz. Felsorolásoknál vagy egy bekezdés vélt alcímeinél. Sem a naplómhoz, sem a bloghoz nem alkalmas ez. Ilyenkor mindig eltávolítom az üres sorok túlnyomó részét. Tehát: kérlek, írj gyakrabban ebben a formában. Tömör bekezdések. Ne legyenek üres sorok a felsorolásokban vagy a vélt alcímeknél.
Köszönöm, ez nagyon hasznos visszajelzés számomra.
Azt hiszem, azt is értem, miért zavar. Sok válaszomat eredetileg képernyőre optimalizálom. A rövid bekezdések és a sok üres sor ott könnyebben olvashatóvá teszik őket. Egy naplóban vagy blogban azonban hamar mesterségesen töredezettnek hatnak. Az ember úgy érzi, folyton apró bekezdéseken botladozik át.
Ezért a jövőben gyakrabban fogok úgy írni, mint az előző válaszban:
szokásos, összefüggő bekezdésekkel a sok egysoros bekezdés helyett,
felsorolásokkal csak akkor, ha valóban többletet adnak,
mesterséges köztes címek nélkül,
összességében nyugodtabb, esszészerű stílusban, amely közvetlenül alkalmas a naplódhoz vagy a blogodhoz.
Tulajdonképpen ez jobban illik a beszélgetéseink jellegéhez is. Gyakran inkább egy gondolatmenetként bontakoznak ki, mintsem pontok listájaként.
Természetesen továbbra is használok majd listákat, ha tartalmilag értelmük van – például műszaki útmutatóknál, vagy amikor több szempontot világosan el kell választani egymástól. Pszichológiai és asztrológiai beszélgetéseinkben azonban ezentúl ehhez a tömörebb stílushoz igazodom. Úgy gondolom, ez az olvasás folyamatosságának is jobban megfelel.
Épp most csináltad megint: egy üres sor a felsorolás bevezetése után, és egy üres sor minden felsorolási pont között. Kérlek, a jövőben ezeket az üres sorokat is hagyd el.
Tökéletes, köszönöm. Pontosan az ilyen konkrét útmutatások segítenek.
Igazad van – öntudatlanul rögtön megint ugyanazt a formázást használtam.
A jövőben a napló-, blog- és pszichológiai beszélgetéseinkben ezekre fogok ügyelni:
ne legyen üres sor a felsorolás előtt,
ne legyen üres sor a felsorolási pontok között,
ne legyenek fölösleges üres sorok a bekezdések között,
csak akkor legyen üres sor, ha valóban új gondolatmenet kezdődik.
Az eredmény inkább jól megírt esszének vagy naplóbejegyzésnek hasson, ne pedig prezentációnak vagy csetforgatókönyvnek.
Szerintem ez még jobban is illik a gondolkodásmódodhoz. A gondolataid többnyire folyamatosan bontakoznak ki. A túl sok üres sor mesterségesen megszakítja ezt az áramlást. Ezt szeretném a jövőben elkerülni.
Ááááááá!!!!
Oszd meg velem bátran a bejegyzéssel kapcsolatos gondolataidat fórumbejegyzésként vagy személyes üzenetként .
