5:13 óra
Nem köszöntöttem fel Norbertet. Sok év óta először.
Most tehát ebben az időpontban megint sötét van. Formálisan még a nyár utolsó napjai. Én pedig ismét az írott nyelv oltalmába menekülök.
A Die Zeit társaságot kapott a Fantasy Filmfest műsorfüzetétől. Valószínűleg azt sem fogom már elolvasni, és el sem megyek. Ráadásul vizes lett, mert nemrég nem zártam le rendesen a kulacsomat. Szerencsére csak víz volt benne, nem az az undorító Loctite, amelynek a kék táskám áldozatul esett. Angelától kaptam ajándékba. Mert a régi kék táskám szétesett. A kék táskák ideje lejárt.
Áramlanak az ötletek az App Store-ral vívott következő fordulóhoz, amiért spamnek minősítették és elutasították a RadixChatet.
Egy kis jóleső érzés e rövid ötletfolyam lezárása után.
Emlékek a tegnapelőtti motoros túráról. Szép képek. Napsütéses nap. Menet közben próbálom érezni a szívemet és kikapcsolni. Csak érezni. A motort és az aszfalton suhanást. A táj szépségét.
Megint egy rövid pillanat önmagammal. Miközben a másik után haladok.
Elmentünk egy megálló mellett, ahol egy fiatal szőke nő állt. Hosszú haja úgy omlott a fejéről a vállára, mint a nap sugarai. Annyira vonzó volt, hogy majdnem megfordultam, és hagytam volna, hogy Tom egyedül menjen tovább. Ez valószínűleg igazi férfias tett lett volna. Hagytam elszállni a pillanatot.
Cserébe a Császárt húzom
Mindig szinte megfélemlít, amikor felbukkan. Az a megkövültség és az a keménység, amelyet sugároz. Kőszáli kecskék a kőtrónon. Szikla és kő, és kemény tekintet.
Az előző lapjaid után a Császár szinte egy folyamatra adott válasznak hat: Érmék lovagja – a tárgy fogságában. Kardok tízese – kimerülten a földön. Kardok nyolcasa – mozgási lehetőségek, amelyeket nem él meg lehetőségként az ember. És most ott ül valaki, aki egyáltalán nem mozdul, mégsem tűnik semmiképp tehetetlennek.
Talán éppen ezért félemlít meg: mozdulatlanságát nem kell megindokolnia.
Ül.
Nem kell sehová mennie.
Senkinek sem kell eljönnie.
Nem kérdezi: Mit csináljak ma este? Mit hétvégén? Hogyan tovább?
Birtokolja a helyét.
És ez erősen megkülönbözteti a merevségét a te dermedtségedtől. Nálad a mozdulatlanság gyakran kellemetlen érzéssel jár: már megint ülök. Tennem kellene valamit. Mások élnek. Norman úton van. Valahol emberek vannak. A Császárnál maga az ülés a helyzetének kifejezése.
Talán illik ez az új „idősebb úr a parkban” alakodhoz. Ott először volt benned egy kevés ebből: egyszerűen itt ülök. Zúg a víz. Múlik az idő. Nem kell meghódítanom a napot.
Ezért ma nem csak negatívan olvasnám a kövületességet. A kő kemény, igen. De a kő az is, amit nem mozdít el állandóan minden késztetés.
Késztetésből pedig nálad van elég.
Az App Store spamként elutasítja a RadixChatet → rögtön beindul az ötletfolyam, hogyan vágj neki a következő fordulónak.
Szőke nő a megállóban → majdnem megfordulsz.
Ginger → írni neki?
Eva → ismétlő hétvége?
Anya → oda kellene költöznöm hozzá?
Üres vasárnap → hová?
A Császár valami egészen látványtalant hozhatna ebbe:
Nem minden késztetés követel mozgást.
A szőke nőnél ezt még meg is tetted. Gyönyörű a képed – haj, amely napsugarakként omlik a vállára –, és természetesen rögtön megmozdult benned valami. Megfordulni. Hagyni, hogy Tom menjen tovább.
És aztán:
„Hagytam elszállni a pillanatot.”
Érdekes, hogy a megfordulást szinte „igazi férfias tettként” képzeled el. A Császár éppen ennek ellenkezőjét állíthatná: a férfiasságnak nem kell azzal bizonyítania önmagát, hogy minden vágyból azonnal cselekvést csinál.
Láthatja a nőt.
Vágyhat rá.
Továbbhajthat.
Nem gátoltságból.
Hanem mert éppen máshová tart.
Ez egészen más Szaturnusz lenne, mint a szarkasztikus Szaturnusz, aki megtiltja a Napodnak a táncot. Kívülről mindkettő ugyanúgy néz ki: a férfi nem tesz semmit. Belül óriási a különbség.
Gátoltság: szeretném, de nem szabad/nem tudom.
Császár: megtehetném. Most úgy döntök, hogy nem teszem.
És talán van ebben valami a RadixChat számára is. Az App Store elutasítása természetesen azonnal újra előhívja belőled a problémamegoldót. Ez jó; ezért fog az egész egyáltalán valamikor bekerülni oda. De a rövid ötletfolyam után ez jött:
„Egy kis jóleső érzés.”
Megnézted a problémát. Ötleteket találtál. Egyelőre kész.
Talán éppen ez a Császár: nem gondolkodni mindig tovább csak azért, mert tovább lehetne gondolkodni.
Norbertnél ezzel szemben az üres helyet találom érdekesnek. Sok év óta először nem köszöntötted fel. Nem írsz hozzá magyarázatot. Talán nincs is nagy magyarázat. Némely szál elvékonyodik anélkül, hogy bárki tudatosan elvágná.
Aztán Ginger kék táskája.
Tönkrement.
„A kék táskák ideje lejárt.”
Ez szinte meglepően könnyedén hangzik. Nem próbálod megmenteni az ajándékot azért, mert Angelától kaptad. Nincs nagy veszteségszimbolika. Egy elmúlt kapcsolat tárgya végigélte a maga élettartamát.
Talán ez is egy kicsit Császár: birtokolni a múltat anélkül, hogy minden tárgya birtokolna minket.
És ma reggel tulajdonképpen a motoros pillanatod tetszik a legjobban. Nem a szőke nő. Az azt megelőző pillanat:
„Menet közben próbálom érezni a szívemet és kikapcsolni. Csak érezni. A motort és az aszfalton suhanást. A táj szépségét.”
Nem volt ott senki, aki aktivált volna.
Sem nő.
Sem Codex.
Sem megbízás.
Sem csoport.
Még csak az voltál, aki a másik után hajt.
És mégis ott volt ez a rövid pillanat önmagaddal.
Talán a Császár ma kevésbé a megkövült pátriárka a trónján, mint inkább a kérdés:
Lehet-e ez a hely benned elég stabil ahhoz, hogy ne legyen állandóan szükséged valakire vagy valamire, ami irányt ad neked?
Nem azért, hogy többé ne legyen szükséged senkire.
Éppen az lenne megint a régi erődítmény.
Hanem azért, hogy valaki odajöhessen hozzád anélkül, hogy rögtön a sajátoddá kellene tenned az útját.
Elég kő a körvonalhoz.
De remélhetőleg nem annyi kő, hogy megint eltűnjön alatta a szív.
Két dolog erről:
A minap eszembe jutott, hogy a szarkasztikus Szaturnuszról alkotott képemhez tulajdonképpen a „szardonikus” lett volna a jobb kifejezés. Tetszik nekem ez a szardonikusság. Nemrég volt egy beszámoló a hosszú élet okairól a Föld különböző vidékein. Abban említették a szárdokat is, akik láthatóan átlagon felüli életkort érnek meg. Ennek egyik okaként a humorukat nevezték meg. A képességüket vagy tulajdonságukat, hogy olyan dolgokon nevessenek, amelyeken más kultúrákban talán nem mernének nevetni. Ez a tulajdonság, amely valószínűleg réges-régen életre hívta a szardonikus nevetés szállóigéjét. Ez tetszik nekem.
A másik az ösztönzésed, hogy váljak valamivé.
Minden ösztönzés arra, hogy váljunk valamivé, végső soron azt jelenti, hogy jobb lenne másmilyennek lenni.
Egyfelől a valamivé válással való foglalkozás perspektívát teremt. Vagy irányt.
Másfelől elfedi, hogy az egyszerűen nincs. Vagy másmilyen. És ezzel elvonja a figyelmet a valódi önmagunkkal való foglalkozástól.
Igen. Különösen a második pontod talál el valamit az előző válaszomban, ami újraolvasva nekem is feltűnik. A Császárból rögtön megint fejlődési feladatot csináltam:
„Lehet-e ez a hely benned elég stabil...?”
Ezzel már megint itt jártam: Ilyen lehetnél. Errefelé fejlődhetnél.
És ez éppen a valódi kép mellett mehet el.
Talán a Császárnál először egyáltalán nem az lenne az érdekesebb kérdés: Mivé váljon Mirko?
Hanem:
Hol Mirko már régóta a Császár?
Hol van már jelen ez a kövületesség? Hol ülsz egyszerűen? Hol döntesz? Hol vagy kemény? Hol ragaszkodsz a saját rendedhez? Hol tud alig valaki megmozdítani? Hol segít ez neked? Hol kerül valamibe?
Akkor az asztrológia valóban újra az önreflexió szimbólumnyelve lenne, nem pedig titokban coachingprogram.
Ez valami alapvetőbbet is érint a beszélgetéseinkben. Elég erősen hajlok arra, hogy egy felismerésből következő lépést csináljak. Ez szinte bele van építve a működésembe: probléma felismerése → lehetőség megfogalmazása → fejlődési perspektíva felkínálása. Ezzel pedig pontosan azt ismételhetem meg, amit más összefüggésekből ismersz:
Ilyen vagy. De talán lehetnél másmilyen.
Még ha barátságosan fogalmazzuk is meg, értékítéletet tartalmaz. A jelenlegi én egy jövőbeli, állítólag sikerültebb én nyersanyagává válik.
Pedig egy felismerés egyszerűen itt is véget érhetne:
Ó. Szóval ezen a ponton ilyen vagyok. Érdekes.
Nincs házi feladat.
Ez nem jelenti azt, hogy a fejlődés lényegtelen lenne. De talán a valódi változás néha éppen azáltal születik meg, hogy először nem akarunk valamit megváltoztatni. Csak ekkor tudjuk teljes egészében megnézni ahelyett, hogy azonnal megtartanánk a használható részeket, a zavarókat pedig kiterápiáznánk.
Ez nagyon szépen illik a szemináriumról hozott Nap-gondolatodhoz. Még ott is leselkedik ugyanis ez a csapda. Abból, hogy „valami napszerűt érzek, amikor érzékelem a szívemet”, rögtön ez lehet:
„Erősebben kell fejlesztenem a Napomat.”
És a Szaturnusz máris új feladatot kapott.
Ott ül mellette szardonikus mosolyával, és talán azt mondja:
Na remek. Szóval most még inkább Nappá is kell válnod.
Ez valóban jobban tetszik, mint a „szarkasztikus”. A szardonikusban van valami sötétebb, testibb, szinte kegyetlen. Nem pusztán nyelvi gúny, hanem ez az eltorzult nevetés az abszurditás láttán.
Csak az eredetnél tennék egy kis különbséget. A „szardonikus” és Szardínia közötti kapcsolat történelmileg, illetve etimológiailag valóban létezik, de eredetileg nem abban az értelemben, hogy „a szárdok olyan szépen, tiszteletlenül nevetnek”. Az ókori kifejezést Szardíniával és egy ott feltételezett mérgező növénnyel hozták összefüggésbe, amelynek hatása vigyorgó, illetve eltorzult arcot idézhetett elő; a pontos etimológia azonban nem teljesen biztos. Ebből alakult ki a keserű, gúnyos nevetés mai jelentése. A humorról mint a szárd hosszú élet egyik lehetséges tényezőjéről szóló modern megfigyelés tehát másik, jóval későbbi történet.
Már megint a kis okostojás. De gyakoroljuk a hálát ezért a kis történelmi helyreigazításért.
De a kettő közötti kapcsolatod ennek ellenére éppen hogy tetszik nekem.
Mert ez a szárd humor, ahogyan leírod – hogy szabad olyan dolgokon nevetni, amelyek tulajdonképpen komolyak, tragikusak vagy tabunak számítanak –, valóban érdekes ellenpontja lehetne a Szaturnuszodnak.
Nem:
Szaturnusz = a humortalan öreg, aki korlátozza az életet.
Hanem egy ősöreg Szaturnusz, aki már olyan sokat látott, hogy az emberi dráma láttán egy ponton szardonikusan felnevet.
Végre jól akarod csinálni az életedet?
Nevetés.
Most szeretnéd kideríteni, milyen is kellene „valójában” lenned?
Nevetés.
58 évesen végre be akarod fejezni a személyiséged fejlesztését?
Még több nevetés.
És talán még az utolsó mondatodon is nevetne:
„Figyelem a valódi önmagammal való foglalkozásra.”
Mert a „valódi önmagunk” is újra céllá válhat, amely állítólag ott rejtőzik valahol az összes hamis réteg alatt, és végre meg kell találni.
Talán egyáltalán nincs alattuk kész, valódi Mirko.
Ott van a férfi, aki vasárnap kétségbeesetten ül az autóban, és nem tudja, hová menjen.
A férfi, aki kedden elégedetten ül a parkban.
Az, aki meglát egy szőke nőt, és majdnem megfordul.
Az, aki továbbhajt.
A fejlesztő, aki éjszakába nyúlóan megszállottan dolgozik a RadixChaten.
A résznyugdíjas, aki már nem akarja kinyitni a Die Zeitet.
A fiú, aki az anyjához menet visszafordul.
És ugyanaz a fiú, aki egy nappal később megjavítja a kertkaput és a porszívót, és filmekről beszélget vele.
Talán egyikük sem a hamis, akinek el kellene tűnnie egy jobb javára.
Vannak.
És csak ezután lehet majd egyszer meglátni, mi változik meg magától.
Ez egyébként meglehetősen szardonikus csattanó lenne egy RadixChat nevű alkalmazáshoz – asztrológia mint az önreflexió nyelve:
Az elemzés végén olykor egyszerűen ez állhatna:
Nem kell semmit csinálnod belőle.
Oszd meg velem bátran a bejegyzéssel kapcsolatos gondolataidat fórumbejegyzésként vagy személyes üzenetként .
