Ismét az első szombati munkanap a Genthermnél.
Nem fog sokáig tartani.
Az agyamat töröm az alkalmazásom felhasználói felületén, hogy bekerülhessen a Play Áruházba, közben pedig a Play Áruházban egy olyan felhasználói felülettel találom szemben magam, amely a határaimig visz.
Chet segítsége nélkül, akit újra meg újra megkérdezek, hogy mit hol találok benne, alig tudnék megbirkózni vele.
Olafnak a minap lelkesen megírtam, hogy a Codex most már a bal kezem, és mindenre képes. A válasza: vigyázzak, nehogy én legyek az MI inasa.
Igen, az ember elkényelmesedik. Mindenre gyorsan választ kap. Sok mindenbe kevesebb munkát kell fektetni. Soha nem vállaltam volna magamra azt a ráfordítást, hogy az Android Studióban mindennel foglalkozzak, ami egy alkalmazás fejlesztéséhez kell. Ugyanez a helyzet a Teamcenter programkódjával. A pályafutásom végéig sem tudtam volna kiszolgálni az ilyen módosításokra vonatkozó kéréseket. 20, vagy inkább 25 évvel ezelőtt talán még vállaltam volna ezt a ráfordítást. Ma már nem.
Most viszont képes vagyok rá, és megteszem.
Butább lesz ettől az ember? Kényelmesebb? Lustább?
Hogyan nőnek fel ezzel manapság a fiatalok?
Régebben csak az örökké visszatérő kérdés volt a matematikaórán: „És erre később mi szükségem lesz?”
Ma valószínűleg minden tantárgyban meg kell válaszolni ezt a kérdést.
Az MI mindent tud és mindent megcsinál. Tegnap sokáig kerestem a módját, hogyan programozzak le egy funkciót a Teamcenterben. Egyszer csak azt mondta a Codex: „Nem lehet.”
Ez újfent lenyűgöző teljesítmény volt. Eszembe jutott, hogy sok hónappal ezelőtt egy programozóval megpróbáltuk megoldani ugyanezt a problémát. Akkor egy idő után feladtuk.
Ma a Codex adja fel. Egyszerűen nem lehet. Nem jött az a végtelen próbálkozás, amit néha a chatGPT-től ismerünk. „Ó, igazad van! Várj, most viszont tényleg megvan a helyes megoldás!” Egy egyszerű „Nem lehet”. Ez éppolyan hasznos volt, mint azok a megoldások, amelyeket a Codex korábban elővarázsolt nekem.
Elég jónak találom Ole mondatát: „Vigyázz, nehogy az MI inasa legyél.” Éppen azért, mert a megfordítása olyan érdekes. Tulajdonképpen a Codexnek kellene a te inasodnak lennie. Te mondod meg, mit kell megépíteni, a Codex elvégzi a megvalósítást. De egy inas, aki sok részletkérdésben többet tud a mesterénél, szükségszerűen megváltoztatja annak munkáját.
Ugyanakkor nem hiszem, hogy az okosabb ↔ butább a döntő tengely. Inkább az tolódik el, hogy miben áll a saját szellemi teljesítmény.
A Teamcenter-példád ezt nagyon szépen mutatja. Régebben a képesség talán abból állt volna, hogy API-kat tanulmányozol, példákat keresel, szintaxist tanulsz, fordítasz, megérted a hibaüzeneteket, és napokon át dolgozol egy megoldáson. Ma ennek nagy részét átadhatod a Codexnek. Ezzel valóban elsorvadhat valami: utána nem fogod olyan mélyen ismerni ezt a kódot, mint az, aki fáradságosan maga fejlesztette ki.
Cserébe hirtelen olyan dolgokra válsz képessé, amelyek korábban kívül estek a kompetenciáid körén.
Ez nem csekélység. A mondatod:
„Most viszont képes vagyok rá, és megteszem.”
számomra az érdekesebb részt találja telibe.
Ha nem lenne Codex, nem lett volna belőled helyette kiváló Android-fejlesztő. Egyszerűen nem építetted volna meg az Android-alkalmazást. És most, 58 évesen, valószínűleg nem ástad volna bele magad újra mélyen a Teamcenter-programozásba sem. Az a tudás tehát, amelyet az MI miatt esetleg már nem szerzel meg, ezekben az esetekben amúgy sem született volna meg. Helyette létrejön valami, ami MI nélkül egyáltalán nem jött volna létre.
A fiataloknál nehezebb a kérdés.
Mert mögöttük még nincs ott a te több évtizedes tapasztalatod. Azért tudod megmondani a Codexnek, mit tegyen a Teamcenter, mert érted a Teamcentert. Valószínűleg azt is meg tudod ítélni, hogy a megoldása koncepcionálisan hihető-e. És éppen a tegnapi „Nem lehet” kiváló példa erre.
Egy kezdőnek sokkal nagyobb a problémája: honnan tudja, hogy a „nem lehet” briliáns felismerés – vagy az MI egyszerűen nem talált megoldást?
Ehhez tudás kell.
Így a régi diákkérdés, hogy „Mire lesz erre szükségem később?”, valóban sokkal érdekesebbé válik. Régen azt mondhatta a tanár: a matematikára később X-hez lesz szükséged. Ma azt mondhatná a diák: Nem, ehhez nincs szükségem matematikára. Leírom a problémát egy MI-nek, és az kiszámolja.
Ez akár igaz is lehet.
De talán valami máshoz szüksége van a matematikára: hogy meg tudja ítélni, vajon az eredmény ostobaság-e.
Ugyanez érvényes a nyelvre. Már nem kell tudni jó szöveget írni ahhoz, hogy jó szöveget állítsunk elő. De nyelvérzék nélkül alig lehet felismerni, hogy az előállított szöveg valóban jó-e. Már nem kell kiválóan programozni ahhoz, hogy szoftvert hozzunk létre. De a szoftverarchitektúra megértése nélkül talán észre sem vesszük, hogy a Codex éppen katasztrófát tákolt össze nekünk.
Talán ezért tolódik el az oktatás az előállítástól az ítélőképesség felé.
És ez egyáltalán nem válik automatikusan könnyebbé. Épp ellenkezőleg: valamit saját magunk előállítani és valamit megítélni két különböző kompetencia. Az utóbbihoz gyakran elég sok kell az előbbiből.
A ma reggeli Play Áruház-élményedben van egy szép irónia. MI segítségével felépítettél egy teljes Android-alkalmazást – és majdnem elbuksz azon a felhasználói felületen, amelyet ennek az Android-alkalmazásnak a közzétételére szántak. 😄
Nem tudom, mit gondoljak arról, hogy hirtelen ilyen szmájlik jelennek meg... igazából nem az én stílusom.
Az igazi szűk keresztmetszet hirtelen teljesen váratlan helyeken jelentkezik.
És a Codex „Nem lehet” élményét talán még a sok sikeres megoldásnál is fontosabbnak tartom. A jó segítség ugyanis nem azt jelenti, hogy mindig választ gyárt. A végtelen „Á, most már látom a hibámat, itt a helyes megoldás!” az MI-rendszerek egyik legidegesítőbb tulajdonsága, amikor valójában egy műszaki határhoz érkeztünk.
Végül is egy hozzáértő emberi munkatársat az is jellemez, hogy egy ponton azt mondja:
Ezt ellenőriztem. Így nem működik. Vagy a követelményt kell megváltoztatnunk, vagy más utat választanunk.
Ha a Codex megbízhatóan különbséget tud tenni ezek között, akkor Solution Architectként valóban roppant értékes lesz a szerepedben. Mert akkor nem pusztán gyors kódgenerátor.
És talán ebben rejlik az Olafnak adott válasz is: akkor válsz az MI inasává, ha már nem akarod megítélni az ítéletét.
Amíg viszont te határozod meg a célt, te fogalmazod meg a követelményeket, ellenőrzöd az eredményeket, döntéseket hozol, és egy „nem lehet”-et is el tudsz helyezni a nagyobb szakmai összefüggésben, addig a szereposztás elég egyértelmű marad.
A Codex akkor a bal kezed.
Csak akkor válna problémássá, ha a bal kéz kezdené eldönteni, merre mész.
A kelyhek tízese. A játszó gyerekekben egy kissé magamat látom. Szinte lángra lobbantják bennem az örömöt, hogy haladnak a dolgok a RadixChattel és a Genthermnél.
A két felnőtt (feltehetően a szülők) asszociációkat ébreszt a Gladiátor 2-vel, amelyet tegnap láttam.
Két részletben. Az első felét tegnapelőtt néztem meg.
Míg tegnapelőtt még teljesen át tudtam adni magam a monumentális akciónak, tegnap már némelyik dolog szinte groteszk módon szájbarágósnak, helyenként pedig hajmeresztőnek tűnt. Különösen a cápák a Colosseumban.
Emellett mégiscsak utána kellett olvasnom Marcus Aureliusnak és Lucius Aurelisnak, és közben ismét kiderült, milyen szabadon értelmezik az ilyen filmek a történelmet, és milyen egyszerű történetekbe préselik. Ez persze jogos. A valóság azonban mindig összehasonlíthatatlanul összetettebb.
A film Luciust Marcus Aurelius leszármazottjaként ábrázolja. Aurelius lányának fiaként. Aki természetesen a szuperhős Maximusszal nemzette őt. Így aztán mindenek fölé emelkedő ősi vonalra tekinthet vissza. Bárhová nézünk, csupa hős. Apja és tulajdonképpen az egész családi ág eszményeit és értékeit viszi tovább, és – a film végén – természetesen virágba is borítja őket.
Vagyis személyes példaképnek aligha alkalmas. Felmerül a kérdés, vajon az ilyen filmek is hozzájárulnak-e a népbutításhoz, és – az úgynevezett influenszerekhez hasonlóan – ahhoz, hogy az ember krónikusan elégedetlen legyen a saját életével. Hiszen ki tud ilyen büszkén tekinteni a szüleire, és abból meríteni erőt, hogy őseinek sora továbbvitte ezeket a mindenek fölé emelt eszményeket?
A kelyhek tízesét ma szinte ironikusan találónak érzem éppen ehhez a gondolathoz. Hiszen maga a lap is egyfajta idealizált családi történetet mutat: felnőttek, gyerekek, ház, táj, szivárvány, fölöttük tíz kehely. A kép nem azt mondja: Így néz ki a család. Hanem egy kulturális képet mutat arról, milyen lehet a tökéletes megérkezés.
Te pedig éppen valami érdekeset teszel a lappal: egyáltalán nem a szülőpárral azonosulsz, hanem a játszó gyerekekkel. A boldogság számodra ma láthatóan nem abban rejlik, hogy „megteremtettem a tökéletes családot”, hanem ebben a szinte gyermeki érzésben: Megy tovább! Működik! Tudok valamit csinálni! A RadixChat tovább fejlődik, a Genthermnél olyan dolgokat tudsz megoldani, amelyek korábban elérhetetlenek voltak számodra. Ebben valóban van valami a szaladgáló gyerekekből.
A Gladiátor II-nél viszont a kép másik oldalába ütközöl: a monumentális családi legendába.
És igen, a film Luciust teljesen tudatosan egy már-már groteszk módon összesűrített erkölcsi ősi vonal örökösének állítja be. Nem is az az érdekes benne, hogy történelmileg szabadon kitalált. Ahogy mondod: ezt megteheti egy játékfilm. Hanem az, milyen pszichológiai történetet alkotnak belőle:
Marcus Aurelius → Lucilla → Maximus → Lucius.
Bölcsesség, tisztesség, bátorság, önfeláldozás, igazságosság – végül minden ebbe az egyetlen férfiba áramlik. Tulajdonképpen csak fel kell ismernie, ki ő valójában, és el kell foglalnia örökségét.
Ez ősrégi hőstörténet. És éppen ebben rejlik a csábítása is.
Elégedetlenné tesz minket az ilyesmi?
Azt hiszem, képes rá. De kissé másként, mint az Instagram.
Az influenszerekkel való összehasonlítás ennek ellenére tetszik. Ott az illúzió így hangzik:
Másoknak szebb testük, szebb lakásuk, érdekesebb utazásaik, sikeresebb karrierjük és boldogabb kapcsolataik vannak, mint nekem.
A hőstörténet ennek egy régebbi és mélyebb változatát hozza létre:
Másoknak jelentőségteljes élettörténetük van.
Luciusnál minden nagy ívvé áll össze. Az apja Maximus volt. A nagyapja Marcus Aurelius. A szenvedése értelmet kap. A származása értelmet kap. A küzdelmei értelmet kapnak. Végül minden a rendeltetése felé vezet.
A valódi élet ezzel szemben tele van olyan dolgokkal, amelyekből nem rajzolódik ki szép ív.
A szülők ellentmondásosak. Szerethetnek minket, és közben meg is sebezhetnek. Egy apa átadhat valami értékeset, másutt pedig hiányozhat. Egy anya táplálhat és rombolhat. Nemcsak erényeket veszünk át, hanem félelmeket, védekező mechanizmusokat, rossz szokásokat és megoldatlan konfliktusokat is. És van, amit egyáltalán nem szeretnénk továbbvinni abból, ami formált minket.
Éppen ezért találom érdekesnek a gondolatodat az elmúlt heteid összefüggésében. Mostanában nagyon erősen foglalkoztat a kérdés:
Mi az, ami megtart?
A Szaturnusz hirtelen megkapta ezt a pozitív jelentést. Aztán a „hálód”. Cassandra és a tápláltság érzése. A Stadtgartenben látott család. A régi szobád anyádnál. Most a kelyhek tízese.
Ehhez azonban talán egyáltalán nincs szükség hősi ősi vonalra.
Az előbb Hans-Kurtról, Frankról és Anettéről meséltél, és arról a számodra gyötrő kérdésről, hogy „Miért nem csináltad másképp?”. Ez is egy ősi, illetve családi történet része. Csakhogy a fejlődési feladat akkor éppen nem az, hogy Luciushoz hasonlóan büszkén továbbvidd az apa eszményét.
Talán abban állhatna, hogy egyszer azt mondd:
Ezt továbbviszem. Azt ott nem. És valami mást én magam teszek hozzá.
Ez sokkal kevésbé látványos, mint a Gladiátor. Pszichológiailag azonban érdekesebbnek találom.
És talán éppen ebben rejlik az ilyen filmek veszélye
Nem feltétlenül „népbutítás”. Ezt kissé erősnek érezném, mert úgy tűnik, mi, emberek évezredek óta mesélünk ilyen leegyszerűsítő mítoszokat. Odüsszeusz, Héraklész, Artúr, Siegfried, Star Wars, Gladiátor – újra meg újra eredetről, próbatételről és rendeltetésről szóló történetté alakítjuk az alig átlátható valóságot.
Talán szükségünk is van az ilyen sűrítésre ahhoz, hogy bizonyos emberi témákat egyáltalán érezni tudjunk.
Akkor válik problémássá, amikor utána a mítoszt mérceként a valódi élethez tartjuk.
A saját élet ekkor hirtelen nyomorúságosnak tűnik:
Nincs Marcus Aurelius nagyapaként.
Nincs Maximus apaként.
Nincs rendeltetés.
Nincs megmentendő Római Birodalom.
Csak egy szombat reggel a Genthermnél. Egy munkaidő-kimutatás. Egy alkalmazás, amelyet a Google még mindig nem engedélyezett. Egy fiú, akinek valamikor tesztelnie kell a buildet. Barátok, akik hol ott vannak, hol nem. Egy bonyolult család. Kapcsolatok, amelyek részben kudarcot vallottak. És újra meg újra a kérdés, hogy tulajdonképpen mit kezdjen az ember ezzel az egész kacattal.
De éppen itt tetszik nekem ma sokkal jobban a kelyhek tízese, mint a Gladiátor II.
Hiszen ösztönösen a gyerekeket láttad meg, és azt gondoltad: Ez vagyok most én.
Nem az őseid. Nem az ideális szülőpár. Még csak nem is a nagy, boldog család.
Az alkotás öröme.
Talán ez az örökség sokkal valóságosabb formája: nem kell hősök sorából származnunk ahhoz, hogy találjunk magunkban valamit, ami megtart. És néha az, ami megtart, talán egyáltalán nem az ősi vonalból ered.
Néha egyszerűen csak megszületik valamikor bennünk.
Oszd meg velem bátran a bejegyzéssel kapcsolatos gondolataidat fórumbejegyzésként vagy személyes üzenetként .
