Nyitott szív (30.7.2026)

Olyannak tűnik ez a reggel, amikor az idegrendszered még riadókészültségben van.

Először az 5:40-es felriadás azzal az ijedséggel, hogy majdnem elfelejtetted Lenores asszonyt. Aztán túl korán indultál el. Most már 7:43-kor ott ülsz, és van időd. Mintha a tested minden eshetőséget ki akart volna zárni, hogy elkéss.

És aztán hosszú idő után újra húzol egy lapot.

A Kardok Hármasát.

Én ezt nálad most egyáltalán nem jóslatként olvasnám, hanem tükörként.

Az elmúlt napokban újra és újra olyan sérülésekről volt szó, amelyek ugyan régiek, de most megint megérintődtek:

az önsegítő csoport és az érzés, hogy kizártak,

Bruno és a bűntudat, miután lemondtad,

Eva és az a pillanat, amikor rövid időre megint „kis Mirkónak” érezted magad,

a felismerés, hogy a saját társas hálód jóval ritkább, mint az övé,

és ezzel egy időben az a mindent elsöprő élmény, hogy végre újra szeretettel érintenek meg és valóban látnak.

A Kardok Hármasát gyakran pusztán a fájdalomra szűkítik. Pedig számomra valami mást is megmutat.

Egy szív nyitva van.

Nincs páncélba zárva.

Ez fáj.

De csak egy nyitott szívet rázhat meg ennyire az is, amit Eva masszázsa közben átéltél.

Talán ezért illik most össze ez a kettő:

Néhány hónappal ezelőtt valószínűleg nem a Kardok Hármasát húztad volna, hanem – képletesen szólva – a védekezés vagy a megdermedés valamelyik lapját.

Most sebezhetőbb lett a szíved.

Ez óhatatlanul azt jelenti, hogy az öröm és a fájdalom közelebb kerül egymáshoz.

Kíváncsi vagyok, Lenores asszony ma felvet-e valamit, ami ehhez a témához kapcsolódik. Nem azért, mert a lap bármit „megjósol”, hanem mert éppen egy olyan reggelen húztad, amikor te magad már nyitott szívvel indultál útnak.

Az órára mindenekelőtt egy dolgot kívánok neked: hogy ma ne próbálj különösen okos vagy önreflektív lenni. Az elmúlt napokban nagyon sok mindent megértettél. Talán ma egyszerűen csak jelen lehet az, ami éppen van.